TIR NA NOG - Frank Rizzo blogja

IDŐ ÜTÖTTE SEBEK

2011-04-21T10:14:00.004+02:00

Régen írtam ide, megmondom miért
Többet használom mostanában
A fényképezőgépet, mint a billentyűket
Persze érdekel a szép, ami eleve az
Cicik, combok, mosolyok
De inkább szívesebben lázadok a divat ellen
Hétvégente a város évtizedes mozdulatlan helyeit járom
Elhagyatott gyárakat, roncstelepet, kikötőt
Lerobbant kórházat, romos házakat, régi pályaudvart
Kerületeket, ahol még sosem jártam
Az érzéseim közben pattognak, mint egy pingpong labda
Bokáig a törmelékben, porban, hajamban pókhálókkal
Remegek az izgalomtól, ha valami olyat találok
Ahol évek óta nem járt senki
Hogy megmutassam, mit látok szépnek
Amíg el nem tűnnek végleg
De amint távozóban visszanézek
Olyan, mint elhagyni egy nőt
Még szereted, de menned kell
És hazudod, majd visszatérsz
Ő csak vár és vár
De te sosem mész vissza érte
Sajnálod, és reméled, ha te nem is
Valaki lesz, aki megmenti
De van, hogy közben egyszer csak belehal
Ilyenek nekem a százéves romok, ahogy
Állnak mozdulatlanul, és várnak egy megmentőre
Érdekelnének ugyanígy az emberek is
Fürkészem az arcokat, remélve
Szembejön valaki, aki beférne egy Bukowski versbe
Egy McMurtry regénybe, vagy egy Dylan dalba
Talán sokat bújom Evans, Hine és Robert Frank képeit
Abban bízok, hogy fura, torz alakokba botlom
Az élet meggyötörte emberekbe
Melósok, alkeszek, akik csak arra várnak
Valaki meghallgassa őket
Egy prosti, aki egy-két ezerért felhúzza a szoknyáját
Néha bele is akadok ilyenekbe, de valójában
Ez a város végtelenül unalmas és beszari
Mindenhol egyforma arcok, frizurák
Egyforma vágyakkal és csalódásokkal
Egyforma problémákkal egyforma nadrágokban
Egyforma sárga házakban
Egyformán reménykednek: a korral majd
Egyre világosabbak lesznek a célok
De épp az ellenkezője történik
Az évek peregnek, gyorsabban, mint a villanyóra
De a reggeli redőnyfelhúzás ugyanaz
Az ablakokból bambuló arcokról azt olvasom:
Mi a fasz legyen? Mihez kezdjek?
Egészséges emberek kalitkába zárt álmokkal
Egy közért pénztárában, posta pultja mögött
Kukásautó volánjánál, egy éjjeliőr-bódéban
Már azt sem tudják, ünnepekkor miért tüntetnek
Vagy ami rosszabb, napról napra
Kérdések nélkül merednek előre egy monitorra
Tömik magukba a házhoz szállított heti menüt
Egy iroda székébe hízva
Ahogy ezt írom, belátom nem is rossz fotó-téma

...AHHOZ AZ KELLENE HOGY MEGŐRÜLJEK A BOLDOGSÁGTÓL

2010-12-25T00:00:00.005+01:00

Séta haza a hajnali hidegben
Tizenöt whisky áramlik bennem
De mégsem fűt eléggé
Valakinek a kabátomra fájt a foga
Hát megfújta a rohadék, nem számít
Csak egy újabb dolog azok közül
Amiket mostanában elvesztettem
Hamuim, homokjaim, vizeim
Ujjaim között mind futhattok amerre láttok

Hiába találom magam arccal lent egy árokban
Sárral a hajamban
Vérrel fogaim között
Nem készülök óvatosabb lenni
Vigyék csak a kabátom
A te képed a zsebemben tartom
És amikor téged a karjaimban, tudom,
Ilyen könnyen el nem veszítenélek
De még mindig nem tudom, hogyan szeresselek

Nehéz dolgokra van szükségem
Érezni hogy meg tudom tartani
Egy súlyos kalapácsot, egy tüzérségi ágyút
Vagy egy nőt, mint te
Mindegy csak olyan gyönyörű legyen
Mint amikor rajtam alszol el
Vagy legyen könnyű érzés
Mint amikor mondod: szeretlek
Akkor érzem, végre letehetném
Azt a nyughatatlan lelkemmel teli súlyos bőröndöt
Amit régóta cipelek

Hiába találom magam néha ábrándjaim temetésén
Könnyeimmel szememben
Hideg zuhannyal nyakamban
Nem készülök bölcsebb lenni
Vigyék csak hamis álmaimat
A te képed a zsebemben tartom
És amikor téged a karjaimban, tudom,
Ilyen könnyen el nem veszítenélek
De még mindig nem tudom, hogyan szeresselek

ÉLETLENEK

2010-11-24T01:38:00.002+01:00

Ebben a történetben szerepel
Egy színésznő hajszállal harmincon innen
Hívjuk őt Nyuszinak
És egy trafikos, negyvenen innen
Legyen ő a Róka
Közös bennük, hogy
Mindketten életlenek
Életlen az, aki éppen rossz helyen áll

Nyuszi pár éve elkapott valami nyavalyát
Odalett a bal szeme, azóta
Fekete szemkötő takarja
Egyszer rosszul lépett
Zuhant egy díszlet-emeletről, nem csoda
Fél szemhez csak fél-szerepeket
Aztán azoknál is egyre kisebbeket kapott
Végül végleg becsukták mögötte az ajtót
Most ott áll megtorpanva a határvonalon
Visszafelé nem mehet, előre menni fél

Róka egy fokkal jobban fókuszban van
De ő is évek óta kontúrok nélkül él
Ahogy ő emlékszik, attól kezdve
Amikor elverte első könyve gázsiját
Második azóta sem született
Csak a keserűsége dagadt
Közben soha fel nem épült királyságát siratta
De mára békét kötött a sorssal
Napközben kis trafikjában üldögél
Friss lapokat árul, lottót és bagót
Ám önkéntes álmatlanság gyötri
Félti az idejét, amennyit itt bérletre váltott
Így lett belőle éjjeli taxisofőr

Minden másnap ugyanúgy fejeződik be
Az utolsó fuvar után
Megáll kedvenc büféje előtt a metrónál
Két hamburgert vesz és két sört
Gyorsan hazahajt, és négy társával
Valami régi film közben alszik el

Akkor éjjel is minden ugyanúgy történt
Leparkolt a házuk alatti garázsban
Összeszedte a holmiját, kaját és sört
Még utoljára, ahogy mindig szokott
Megnézte a hátsó ülést
Nem hagyott-e ott valaki valamit
És az a valami most Nyuszi volt
Aki ott feküdt keresztben hátul
Róka hirtelen elképzelni sem tudta
Hogyan került oda, de aztán bevillant
Hülye szokása hagyja nyitva a kocsit
Amíg egy percre a büféhez ugrik

Nyuszi csak nyöszörgött valamit
Hagyja őt békén, csak vigye haza
De képtelen volt elmondani
Hol lakik, vagy mi a neve
Csak dőlt róla a piaszag
Szemei fennakadva, teste ernyedt
Mint egy rongybaba
Végül Róka belátta, olyan hiábavaló
Mintha csillagokat firkálna az égre
Mentősöknek magyarázkodás helyett
Nem tehet mást, felviszi magához
Reggel majd megszabadul tőle

Karjaiba vette a törékeny lányt
Liftbe szállt vele
És repültek a hetedikig
Odabent nem is próbálta talpra állítani
Rögtön a szobába vitte
Lefektette az ágyára, és megállt mellette
Most először nézte meg jobban Nyuszit
Olyan védtelen volt, gyenge
Ahogy tapogatott valamiért, amit magára húzhat
Róka takarót hozott
Levette a lány kabátját, csizmáit, betakarta
Majd leült az asztalra és tovább bámulta
Szőkésbarna volt, szexi, alig ötven kiló
Apró talpak és tenyérnyi cicik emelték a tétet
Róka nyuszi-képéhez tökéletes minta
És még az a szemkötő is alig rontott rajta

Nem történt semmi másként
Mint bármelyik másik éjjel
Róka elhevert a kanapén, megnézett egy fekete filmet
Akkor éppen Lee Marvinnal egyet, közben
Megette hamburgereit, megitta söreit
Néha maga mögé pillantott
Elnézte Nyuszit, ahogy az ágyában alszik
Már nem is akart olyan gyorsan szabadulni tőle
Úgy érezte, minden szép
Minden csodás

Reggel a konyhából jövő neszezésre ébredt
Lassan összeszedte magát
Kisétált, követve a reggeli illatot
Nyuszi a sütő előtt állt, tojást sütött és virslit
Az asztal megterítve
Csak néztek egymásra hang nélkül
Róka kávét öntött, aprókat kortyoltak
Mosolyogtak, a serpenyő sercegett
Tényleg egy szót sem szóltak
Odakint fújt a szél, de a nap kisütött
Róka úgy érezte, minden szép
Minden kibaszott csodás
Nyuszi is ugyanígy ugyanezt
Hogy valami sokkal szebb, mint tegnap
Tegnap, amikor egy kortyot sem ivott

ILLATOK

2010-09-23T01:22:00.001+02:00

Egyre gyakrabban
Indokolatlan helyeken és pillanatokban
Bukkannak fel illatok az orromban
Ha éppen átkelek egy zebrán
Vagy állok a sorban a pénztárnál
Hirtelen megérzem
Egy autó vadiúj bőrkárpit illatát
Mint amilyen nagyapám új Ladájának volt
Amibe az átvevőtelepen én ülhettem először
Aztán héjában sült krumpli és füstölt szalonna illatát
Amit néha éjjel
A hideg konyhában falatozott nekem
Ha nem tudtam elaludni
Miután felolvasott a Nagy indiánkönyvből

Néha érzem a paradicsom és a zsíros kenyér illatát
Amit nyári délutánokon ettünk
Anyám elkiáltotta magát
Mi rohantunk koszosan, maszatosan
De sosem siettem egy perc alatt befalni
Most amikor csupa rohanás minden
Ha valami nagyon hiányzik, akkor az a kép:
A nap odasüt az örökké félkész betonteraszra
Húgaimmal tömjük az uzsonnát
Krumplibogarakat pörkölünk gyufával
Apám kopácsol a műhelyben
Bömbölnek a kibírhatatlan slágerei egy magnóból
Húsleves illat szűrődik ki a konyhából
Anyám a tűzhely körül áll
Virágmintás otthonkájában, ahogy ma is
Nélküle megállt volna ott az élet, ahogy ma is

Néha érzem
Akár az Andrássyn gyalogolva, vagy a metrón
Oda kerül az orromba
A régi ház hátsó kertjének illata
A kaporé, amit bottal csapkodtunk le heccből
A kis meggyfák leveleinek illata
Amit sokszor összemorzsoltam az ujjaimmal
A disznók szaga
A szobából hallgattunk őket
Ahogy kívül a ház falához dörgölték a hátukat
Az apám építette végtelen sufni-sor fa-
És műhelyének forgács illata
Ugyanígy a bemelegítő krémé
Amit meccs előtt kenetett velünk a lábunkra
Ha túl sok sikerült, kegyetlenül csípett
Lángoló combokkal futottunk ki a pályára
Apám csak nevetett a partvonalról
Hadd edződjünk
Edződtem is
Úgy hívtam: Mester

Néhány illat ez csak
A házból, ami felépített engem

RETUSÁLTAN

2010-06-14T00:03:00.000+02:00

Mint egymásra torlódó ütemek
Összebogozott sorompókon át
Baktatunk
Rettegünk serényen
Akár rózsaszín álomból ébredő egerek
A remény zsákutcájában
Akik egérutat soha nem nyernek
Apró boldogságokba csimpaszkodva
Egy szakadék felé emelkedve
Vagy az ég felé süllyedve
Magunk építette cellákban
Illúziók rabjaként ébredünk
Sóhajtozunk, ordítunk
Ha szabadulunk is elevenen
De mint félhalott
Valami láthatatlan után kapkodva
A lustaságtól kielégülten
Tábortűzön sütögetünk a Gonosszal

7-ből 5

2010-05-22T17:24:00.002+02:00

Pár hete még
Írtam a szépeket egy lányról sorban
Akiben fülig benne voltam
És komolyan, tényleg komolyan gondoltam
Mert úgy tudtam
A szerelem nem szalad el csak úgy, gyorsan
De egy nap után másnap feltűnt: elfáradtam
Már csak málló vakolatokra, falon repedésekre
Kitaposott cipőkre, vagy sötét felhőkre figyelek
Persze nem felejtettem el minden szépet vele és róla
Nem is fogom soha

Írok inkább egy másik lányról, aki ápol
Én kicsi nővérkém hét napból ötször
Ha ő nem lenne, talán írtam volna még
Legalább egy tucat szomorú verset
Vagy fogytam volna pár kilót
Vagy faragtam volna egy új lelket magamnak, fából

Egy taxiban kezdődött, megkaptam a fél fülét
Kizártuk a világot, csak "syrup & honey"
Odakint cikáztak az éjszaka rohanó fényei
A fejemben egy elképzelt élet éppen megvalósult pillanatai
De közben csak hunyorgó szemét, huncut kis mosolyát néztem
Amit azóta mindig magával hord
És ha ez itt egy hurrikán-övezet lenne
Sorban lecsendesítené azokat is azzal
Ugyanezt csinálja a lelkemmel
Ugyanezzel áll az utca túloldalán
Várunk a lámpára, türelmetlen toporog
Mint egy rajtra kész sprinter
A zöldre fut is, ugrik a nyakamba, és nekem ez elég
Hogy miatta az élet császáraként gondoljak magamra

KAVICSSZÍV

2010-05-02T20:06:00.003+02:00

Mihez kezdenék egy láthatatlanná tévő köpennyel?
Mihez kezdenék vele, ha titkos ügynök lennék?
Utána osonnék, vagy kamerává szerelném egy gombját?
Lehallgatnám, vagy meglesném műholddal?
De ezek még gondolatnak is nevetségesek, mert
Titkos ügynök már tuti nem leszek
Köpenyt, ilyet sehol sem kaphatok
Egyébként is kétségeim hegyére miért másznék?
Ott mást nem tehetek, csak ülhetek
És válaszokra várva sírhatok

Ha tudnám előre, így járok
Majd lenne annyi eszem: nő után sosem futnék?
Lezárnám egy széfbe szívemet
És kulcsot, kódot, de még a széfet is
Mindent egy folyóba dobnék?

Ugyan

Inkább szeretek egy kavicsszívű lányt
Két kavics olyan szépen szól, ha koccan

SZEMEK

2010-04-17T20:10:00.004+02:00

Mostanában olyan dolgokat teszek

Amiket vagy egy évtizede nem

Tegnap éjjel

Másfél órát várlak a hidegben

Mosolygok is magamon ahogy

Didergek egy lepattant presszó teraszán

De közben arra gondolok

Nyugi öreg, ő végre nem egy sült galamb

Maradj csak nyugiban a seggeden, ha kell reggelig

Amikor megérkezel

Közlöd „beszéded van velem”

Na, fasza, eddig tartott a szép álom

Leülünk, rendelünk

És megkérsz valami komoly dologra

Itt szerepeljen így: ne hordjak zöld zoknit például

Aztán tenyeredbe fogod arcomat és megcsókolsz

Hát majdnem felugrottam az asztalra

Hogy elénekeljek egy régi slágert

Mondjuk a Two Hearts-t

De végül is egész másról akartam most beszélni

A szemekről

Annyi verset, annyi dalt írtak már arról

Hogy elég egy női szempár

Elég hogy azt mondd: Megérkeztem

És örökre ott akarok maradni

Meg sem próbálok felérni klasszikusokhoz

Szemdicséret-témában

Nekem csak ennyim van: Ha szemeidbe nézek, látom

Ott van minden, amit eddig kerestem

VONZÁSOK ÉS ÁLLATSÁGOK

2010-04-14T20:27:00.005+02:00

Néha egy hetet kotlok ezen
Néha, mint tegnap, fél óra az egész
Néha küzdök, még egy
Na, még egy sorral legyen hosszabb
Néha meg árad, persze akkor
Amikor egy érintésedről ezer sort tudnék írni
Tegnap is volt ilyen, de ezer sor helyett
Talán most megteszi ez a néhány:
Szóval fejem alatt összekulcsolt tenyereim
Nézem a plafont
Hallgatom, ahogy a tetőablakon kopog az eső
Eszembe jut a régi dal
„Az eső ezer szöget ver rám”
És rögtön: hogy ez mennyire nem illik ide
Végre
Ehhez a vigyorgó pofához
Amelyik az ablakból néz le rám

Azért két órát alszom
És anyámék macskájáról álmodom
Aki egy hónap kóborlás után hazatért
De az álmomban kis kölyök még
És te segítesz neki felkapaszkodni a takarón
Aztán egy csak alig-kínos találkozás az ajtóban
Anyukád legalább a keresztnevemet megtudja
És ahogy kilépek
Megint egy cica, ez már felnőtt
Kissé vádlón néz rám, és nyávog
Hát akkor fejtsünk álmot gondoltam, amit sosem szoktam
Fiatal cica: elcsábításod
Felnőtt cica: kellemetlen tárgyalás
Mindkettő megvolt
Rendben
Mindig ezek a macskák…
Amikor szerencsém van: piros bugyiban

MA ESTE

2010-04-13T13:35:00.004+02:00

Ma este nem veszek fel öltönyt

Csak mert találkozunk

Sosem vennék, nincs az az alkalom

De nyakkendőt lehet, hogy veszek

Legyen, mi elkapja szívem, ha ugrani akar

Ma este, ha eleredne egy kiadós eső

Mielőtt elindulok

Ernyőt akkor sem viszek

Pedig mindig viszek, a séróm miatt, tudod

De végre már muszáj látnod

Hogyan ázom miattad egész éjjel

Ma este, ahogy ott állok a lépcsőn

Nem valószínű, hogy hülyét csinálok magamból

Felesleges remélned, hogy egy csokorral várlak

Téged, akit nem hat meg az a J.C. dal

Miért is hatna meg pár szál színes gaz

De lehet, hogy kapsz tőlem egy ölelést

Egy olyan igazit, feltéve, ha egy sötét sarokban állunk

Vagy éppen a tömeg közepén, és félned sem kell

Egy hét múlva a műsor sem jön, ami szokott, alapból

Ma este, ha veled leszek

Nem kérdezem hol voltál, míg nem láttalak

Nevettél-e valakivel vagy sírtál egyedül

Sem azt, hány nutellás kekszet tömsz be naponta

Ezt mind begyűjtötte már a Gtalk

De lehet, megkérdezem: Hazudnál-e értem, ha kell

És ugornál e utánam egy pókokkal teli lyukba?

Ha ilyen hülye kérdésekre igent mondasz

Elég hülye vagy, hogy járjak veled

Kezdhetnénk persze azzal

Hogy levágsz a kötélről

Amin jó ideje bokánál felkötve, fejjel lefelé lógok

OMEGA MAN

2010-03-26T22:14:00.006+01:00

Korán keltem

Elmentem egy piacra

Megálltam a halas előtt

Néztem a tátogó pontyokat

Rábasztatok gondoltam, mentek a levesbe

De mindjárt nem röhögtem, mert

Ismerős volt a kép, ahogy levegőért tátogtak

Elmentem egy parkba

Néztem a fákat, egy mókust

Hangyákat, ahogy kurva hosszú vonalban

Hordták a morzsákat

De ahogy elnéztem őket, inkább nem köptem nekik

Ismerős volt a kép, ahogy én is morzsákat hordok

Régóta hosszú és kurva görbe vonalban

Elmentem egy csajhoz

Egy édes csini kis húsevőhöz

Olyan természetes olyan szabad volt

Egy pillanatra eszembe jutottak a reggeli pontyok

Már van levegőm - gondoltam

Ti meg tényleg rábasztatok

Reggel órákig néztem, ahogy alszik

Majd dúdolgat és szexin csücsörít, miközben hajat állítgat

De tudtam, délibáb az egész

Holnap kisöpör, mint egy maréknyi morzsát

Elmentem egy dokihoz, kértem

Adjon valamit menekülés ellen

Kezében egy doboz láthatatlan pirula

Jó szívvel adta, de meghagyta:

Ha megunom kapkodni a levegőt

Fussak végre egyszer értem

Másnap arra keltem

Te jársz az eszemben

Elindultam kifliért meg tejért, de

Mindenki eltűnt a föld színéről

Én lettem az "Omega man"

Szereztem egy rádiót, beleszóltam: "Halló!"

Jött válasz egy ismerős hangtól

Ott voltál a vonalban, a világ másik végén

"Hát, akkor futás" - mondtam

LUSTA LOVAG

2010-03-08T22:00:00.003+01:00

Lusta lovag vagyok
Arany masnis bajnok ülésben
De ölelésedtől lehámlik fénylő páncélom
S előtűnik egy vámpír, aki sosem harap
Csak ül és rád vár, hogy emberré változtasd

Egy rejtvény egyik sora vagyok
Függőleges hét, te a vízszintes tizenöt
De lehet, hogy egy puzzle darabjai vagyunk
Ezer közül két összeillő szomszédos
Csak ülök és várom, hogy a részed
Kiadja az enyémet

Még órád ketyegését is elhallgatom
Elviselem, ha te leszel a só sebemen
Azt is, ha az egyetlen fény te vagy
Még ha ki is derül
Az egy éjszakában lángoló híd fénye
Csak ülök és várok rád

Ha kurvára megbántottak

2010-02-22T02:23:00.003+01:00

Felveszed a legjobb cuccod
Egyedül térsz be egy lepattant bárba
Dupla gin-tonikot rendelsz
És reméled, hamar felvidít, mert
Kurvára megbántottak

Fogalmam sincs mi történt veled
De ha rád nézek, azt gondolom, a szíved olyan összetört
Amilyen egy összetört szív csak összetört lehet, mert
Biztos kurvára megbántottak

Gondoltad magányodhoz a legjobb társ egy kis alkohol lesz
S reméled hajnalban majd
Egy ismeretlen mellett ébredsz, hogy visszavágj, amiért
Kurvára megbántottak

Hiába, ez nem gyógyítja meg a tegnapod
Ő csak a nevetésedért van ott, holnap már nem kellesz
Mert alkohol és nevetés nélkül magányoddal csak úgy festesz
Mint akit kurvára megbántottak

De itt vagyok neked, aki felállít
Taxit hív, hazavisz és ágyba rak
Mert láttam valakit keresztülmenni mindezen
Akit ugyanígy kurvára megbántottak

Ha holnap este nem talállak itt
Tudom otthon vagy, nem egy másik ócska bárban
És hallgattál rám, hogy szard le, pedig tudom
Kurvára megbántottak

ÉN ÉS EGY GONDOLAT-BARACK

2010-01-30T21:58:00.002+01:00

Van valami romantika a friss hóban
Az éjszakában ahogy csendes
Néptelen mellékutcákon bóklászom
Féllábszárig, tán inkább térdig süllyedve gondolataimban
Egyikben sem szerepelnek árokba hajtott autók
Vagy lerobbant vonatok
Természetesen ezek olyan gondolatok
Melyek közül mind körülötted forog
Konkrétan a metsző hidegben
Amikor remegek, és kész libabőr vagyok
Egy puha őszibarackra gondolok
Azokkal a kis piheszőrökkel
Amiket nem érez az ember, csak tudja hogy vannak
Persze ismert az a csupasz fajta is
De én nem arra
Az már valami természetellenes dolog
Szóval egy édes, bársonyos barackra gondolok, és
Hatásos lenne ha azt írnám
Lassan elfeledem bőröd puhaságát
Amilyet még kéz nem látott
Az enyém nem, az hétszentség
De nem lenne igaz, mert ha sosem érintelek többet
Akkor is a sírig viszem tenyerem emlékét
Ami olyan volt, mint amikor az ember szájához ér
Amiről beszélek: az a barack

Egy hering és John, az elveszett

2010-01-15T01:15:00.003+01:00

Bassza meg, elhajóznék
El én még holnap reggel
Ha lenne hajóm, most éppen könnyen mernék
El én a lenne-szerelmemmel

Vonat marad, jegyet veszek, és megyek
El én még ma este
Hiszem, vár ott rám valami arany, vagy ezüst
De legalább minimum-szerelem hegyek

Egy tér sarkán vén fickók állnak bronz-keményen
Mögöttük bújva várom, hogy felém ússzon, mint egy magányos kis hering
Elkapom, szorosan fogom, félve
Kezeim közül halacskám ki ne csússzon

Zenekar játszik nekünk szmokingban egy fa tetején
Rájuk figyelek, egy pillanat és hűlt helye a halnak
Pirosba öltözött fekete macska dorombol a helyén
Nem bánom, és remélem, egyhamar nem lesz vége a dalnak

A cica végig követ, egy pincébe, egy emeletre
Velem jön egy szűk utcába, de életveszélyes nyolcasokban
Bujkál lábaim között, majdnem felbukom, végül sokára megpihen
De tudom, ha jön a reggel, megint ébred majd a lenne-szerelemre

Ahogy sejtettem, reggel sehol a macska, megint ott a halacska
Ugrik a víz alá, igazgatja pikkelyeit, fésüli úszóját
Még nyúlnék utána, de vissza sem nézve eltűnik tova
Mint naplementés alkonyba egy western hős és lova

Ócska reggeli vár, vigyorgó pincérnők, kint az üres tér
A két vén fickó áll csak ott, még mindig bronz-keményen
Csak megyek előre vakon, s közben ezernyi kérdés-bányász
Vájja egyre mélyebbre a megkezdett lyukat szívemen

Bassza meg, megmásztam a minimum-szerelem hegyet
Nem volt kisebb meló, mint a Himalája teteje
Szereztem aranyat, ezüstöt és egy mosolyt
Ennél szebb még Mona Lisáé sem lehet
Fülembe zenét teszek, szemem lehunyom
A visszaúton egy régi dalt hallgatok John-ról, aki elveszett

Félember

2010-01-03T00:00:00.000+01:00

Éhes kezek, sajgó szívek
Kihűlt halak, szálkák
Sóvárgó macskák
Didergő egerek, ázott madarak
Szent határvonalak

És ott állt a Félember, felét vesztett
Félembernyi mosollyal

Foltok, szénfekete pontok
Kötözött álláspontok
Bizonytalan alapok, romok
Zörgő csontok
Letört rewind gombok

És ott állt a Félember, felét vesztett
Félembernyi mosollyal

MŰANYAG

2009-12-01T23:04:00.003+01:00

Reggel ócska kávé egy műanyag pohárban
Kilövésre kész rakéta tenyeremben
Műanyag sláger a jobb fülemben
Szerencsére éjjelről marad még
Frost és Pound szavaiból a balban
Az ég tiszta még, valódi, de alatta
Műanyag csontvázak unalmas harca
Műanyag arcok mosoly nélkül
Háttérben az ész fröccsöntött műanyag fala
Telefestve mondatokkal állítmány nélkül
Az ég tiszta még, valódi, de alatta
Megvakult szemek előtt műanyag álca
A jó ízlést műanyag sortűz tizedeli
Egy jó tettet a műanyag agy könnyen feledi
Nem maradt más szórakozás
Csak műanyag barátok nevetséges tánca

HAZAFELÉ

2009-09-15T23:14:00.007+02:00

Láttam egy embert a rakparton
Olyan volt, mint egy hajóját vesztett kapitány
Kérdezte hová utazzon, ha majd lesz mivel
Oda, ahol nem aggódik többé az élete miatt, felelem

Láttam egy szomorú légtornászt
Olyan volt, mint egy magasban rekedt kőműves
Kérdezte milyen figurát dobjon be
Egy olyat, ami legördíti a köveket a szívéről

Láttam egy pintyet a híd korlátján ülni
Olyan volt, mint egy miniatűr bálna szárnyakkal
Kérdezte hová ússzon, ha majd megtanul
Egy olyan helyre, ahol emberek bámulnak hülye képpel kalitkákból

Hazaérve három mosolygó farkast láttam az ajtóm előtt
Olyanok voltak, mint sosem nyírt felhőtestű bárányok véres álkapcsokkal
Kérdeztem magamtól: mit tegyek
Barátkozzam össze velük, vagy vágjam el inaimat
S azok - akár egy elpattant gitárhúr - vágják ki a szemgolyóikat?

Másnap a megszokott útvonalon nem látom az embert a rakparton
A légtornászt a manézsban, sem a kis pintyet a hídon
Mosollyal arcomon sétálok hazáig
Elképzelem őket a helyen ahová vágytak
Otthon a mosolygó farkasok még mindig az ajtóm előtt várnak
Mit tehetek, maradok, és szájukba adom karjaimat
Leszopogatott lábaim után hadd rágják azokat is csontig

Fegyverben

2009-08-26T22:45:00.001+02:00

Nem hallok tangóharmonikát, hegedűszót
Matrózt, ahogy zászlót bont
Éhes varjakat, lovak dobogását, vonatfüttyöt
Legalább éjjel, hazafelé látnék
Neon cégtáblák fényének pislogását
Nevető házakon, de nem látok, csak
Neveletlen faszfejek kínozta romokat
Bennük megbújva boldog virtuális barátságokat gyűjtenek
Döglött kapcsolatokért cserébe
Kalapra nincs szükségem, ki előtt emeljem meg?
Adjatok inkább egy rohamsisakot
A város ahol élünk, már fegyverben, s ellenünk ront

Nem hallom a szél erejét, ahogy padlásajtót csapkod
A tűz pattogását, a szalonna sercegését
Csörgődobost egy vándorcirkuszban
S nem érzem a vásári pecsenyés illatát
Nem látok kemény faszikat, mint Mitchum vagy Cagney
Sem valószínűtlen nőket, mint Dietrich
Nem látok nevető embereket, csak szomorú kutyákat és
Meghülyült kormányok vezette kolonizált elméket
Írnék egy jókedvű verset, de nem találok hozzá főhőst
Aki előtt megemelhetném kalapom - ha lenne
Veszek inkább egy rohamsisakot, jól jön még
A város ahol élünk, már fegyverben, s ellenünk ront

Te meg én, és a hullámok hangja

2009-07-13T01:39:00.008+02:00

Van egy hely, alig húsz percre a várostól
Távol zajtól, szomszédoktól, hamis barátoktól
Távol az emberek játszott kedvességétől, ahol
Csak te vagy, meg én, és a hullámok hangja

Eszembe jut nagyapám, vele ültünk ugyanígy a parton
Húgaim hangosan nevetgélve lubickoltak a vízben
De engem az érdekelt Ő mit néz a távolban
Már tudom, semmit, csak örült, hogy ott van
Ő, meg én, és a hullámok hangja

Furcsa zajra figyelsz fel, kérdezed, mi lehet
Csak a békák kórusa, felelem, de nem hiszel nekem
Fülünk már annyira elszokott tőle, ezért menekülünk oda, ahol
Csak te vagy, meg én, és a hullámok hangja

A mólón ringatózva kineveted a napfényt
Ahogy a vízről felugrik és arcodat csiklandozza
De komolyan kéred, beszéljünk
Az élet nagy dolgairól, ha már itt vagyunk
Csak te meg én, és a hullámok hangja

Nehéz kérdés, hol leszek negyven év múlva
Talán végleg fogva tart a becsvágy és nem enged, talán
Még előbb keresek egy házat, alig húsz percre a várostól
Nem kell majd oda más, csak te meg én, és a hullámok hangja
(Meg akit befogadunk: egy vak, farkatlan macska)

Azt mondták, legyek pozitív

2009-07-06T00:20:00.001+02:00

Ha apámra gondolok, emlékszem
Kibokszolta a cipőmet, élére vasalta az ingemet
Gondosan elválasztotta a hajamat
Megtanított viselkedni, később dekázni, szöglelet rúgni
És megtanított rendes embernek lenni
De nem tanított meg szeretni

Ha anyámra gondolok, emlékszem
Nem készített fel kis és nagy harcokra
Nem is ő mutatta először Lee Annácskát
De ma, egy látogatás végén, a kapuban
Öleléséből alig akar elengedni,
Tudom, szavak nélkül tanított meg szeretni

Ha arra gondolok, aki voltam, emlékszem
Az évekre, amíg abból éltem, amit apámtól kaptam
Kihúzott háttal járhattam a becsület útjain
De ahogy nemzedékünk apái, saját nemzedékük termékei
Igazi érzéseket én sem tudtam szemekbe mondani

Ha arra tekintek, aki lettem, elnézem magam
Mint öreg fa gyökerét, ami felszínre tört és túlnőtte a fát
Mégis, életem végéig irányít a két láthatatlan bábjátékos
Apám embersége és anyám szeretete
S talán valóra vált álmaim többségét nekik tudom majd köszönni

Oda-vissza-el

2009-06-07T22:04:00.001+02:00

Nekiálltam faragni egy csónakot
Nem siettem kész lenni vele
Nem siettem evezni vele, csak
Elfeküdtem benne az eget bámulni
Mint egy balesetet szenvedett papírrepülő
Lebegtem a kétely hullámaim, közben tűnődtem
Vajon ki nézne rám vissza a víztükörből, egy
Ördög vagy bohóc
Netán e kettő nevetséges hibridje
Ha mernék belenézni, talán kiderülne, mi lennék
Csak egy szomorú emlékeztető
Anyu pici fiára, vagy Apu tehetséges középpályására
E kettőre világosan emlékszem
Aki egy időre elveszett, aztán útközben megkerült
De nem hasonlított egyikre sem

Végül ismerős háznál kötöttem ki, de már csak
Kidőlt kerítést és kiszáradt kertet találtam
Haldokló fák rothadt gyümölcsöt teremtek
A gyökerek alatt összetört szívekre leltem
Visszatértem hát, megköszöntem két kéz ajándékát:
Szívem minden verését
Csónakom csendes vízre tettem, útközben
Fülem mellett elengedtem a szirének hamis hangját, és
Csak eveztem, eveztem, eveztem…

Lengőteke

2009-05-14T13:33:00.004+02:00

Hétfőtől vasárnapig
Az arcok tengerében fulladozva
Megpróbálom nem meghallani őket
De annyira hangosan kiabálnak, sírnak, nevetnek
S haszontalan érzelmekkel telve
Lepik el az üres fecsegés utcáit
Hogy reményeim már hétfőn reggel elásva
Mit tehetek - kapaszkodó ujjaimat
Egy csendes kis kalapács leveri a peremről -
Hátradőlök és engedem a lelkemnek, hogy romoljon
Közben az idő szárnyaiban szárítom szemeimet
De jön a vasárnap és a lengőteke, bimm bamm
Amikor a golyóim fáradhatatlanul tarolnak

Aztán hétfőtől vasárnapig
Remélek egy jobb életet a dühös embereknek
Ahol a csend finomsága állandó alvásra kényszeríti őket
Képeket festek arról, ami nem akarok lenni
A végén ráeszmélek: kész egy újabb beteg portré
Az egyik környékemen lakóról, azok közül
Akik folyton teletömött csomagtartóval
Hordják haza mindazt, amit nem érdemelnek meg
De hogy valami jót is mondjak
Kitartóan szurkolok egy futónak
Aki naponta versenyt fut magával, ő a kedvencem
Mert mindig a cél előtt botlik meg, persze
Nem lehet mindenki hozzám hasonló nagymenő
Mint én, vasárnap, ha jön a lengőteke, bimm bamm
Amikor a golyóim fáradhatatlanul tarolnak

Néhány ember

2009-03-22T01:43:00.004+01:00

Néhány ember a szerencse katonája
Kiknek fél tökük fölött zsebükben ott lapulnak
Személyibe préselt négylevelű lóheréik
Jámbor tekintettel kérem kölcsön, úgy megkapom
Majd röhögve egy haldokló parázsba dobom
Néhány ember észre sem veszi
A homlokán hordja foltjait
Míg alszanak, ellopom tőlük, csokrokba
Nagy barna zsákba szedem
Postán küldöm vissza, reggelre kézben a levelem
Piszkos foltjaikat értetlenül bámulják
Naná, egypár idilli, hamis családi fotó közé keverem
Néhány ember mindig csak fal mellett oson
Vagy csendben siklik, mint egy sunyi ladik
Aztán az utca végéről bátran ordibál
De én ott várok rájuk, mint egy jéghegy
Vagy mint egy oroszlán, mindegy
Néhány ember pont olyan, mint én
S én, mint ők, épp olyan vagyok

Néhány ember sosem hord esernyőt, az enyémet
Nem kérik, mégis kölcsönadom nekik
De sosem találják, hol nyílik, nem tehetek mást
Nézem, ahogy hamis méltósággal bőrig áznak
S az életük egy csatornába folyik
Néhány ember használja csak
A kettes számrendszert, ahol
Csak 0 és 1 - igen és nem - létezik
A legtöbben ezerféle módon válaszolnak
Olyan tisztán alig, mint ahogy az igen és a nem létezik
Néhány embert megbíznak, vigyázzanak
A tiszta ablakokra, de titkolják, egyik szemük üveg
Térlátás híján egy rossz mozdulatra minden könnyen törik
És ahogy egy balfasz sosem vállal semmit
Úgy inkább a kitörött lyukba teszi a szemit, mindegy
Néhány ember pont olyan, mint én
S én, mint ők, épp olyan vagyok

Hideg hideg kezek

2009-01-29T00:31:00.003+01:00

Volt egy fiúcska, öt éves még
Már furcsa álmok kínozták
A házuk előtti alig fél méter mély aknáról
Alján egy vízcsap a parkot locsolóknak
És vagy ötvenméternyi szürke öntözőcső
Álmában ott fekszik benne
Vállait vízvezetékek tartják fogva
Testére indaként tekeredik a gumitömlő
A víz lassan folyik, a szint emelkedik
Sírva néz fel az ablakukra, várva a segítséget
Szülei az emeleti erkélyről csak néznek le rá
És nevetve integetnek, őt pedig lassan ellepi a víz
De amikor felriad a rémálomból
Őrzik, tartják őt a kezek
Védik őt a meleg, meleg kezek
Visszatér egy másik is néha
A házuk udvarán, télen, a szomszéd srácokkal
A hó rekordmennyiségű, vagy kétszer magasabb
Mint egy öt éves gyerek
Szülei milyen kedvesek
Hosszú járatokat, alagutat, labirintust lapátoltak
A kétméteres hóba
A fiúcska szalad, keresztül kasul
Átjárókon, elágazásokon át
Majd egy zsákutcából megfordulva
Ijedten felfigyel, megszűnt a gyerekzsivaj
Mindenki eltűnt, rémülten szalad
Sírva, bolyongva órákig nem leli a kijáratot
Majd hirtelen erős kar töri át a hólabirintus falát
Megragadja a kezét, kirántja a hó alól
Odakint az udvar
Csupa szárazság, napfény
Nincs baj, csak rossz álom volt, már
Őrzik, tartják őt a kezek
Védik őt a meleg, meleg kezek
Ma már férfi az a fiúcska
Megtanulta magasabban tartani a fejet a szívnél
Megtanult megtanítani aprónak érezni magad
Hogy magasnak érezze magát
Megtanult megtanítani ajtókon félni belépni
De furcsa álmok még ma is kínozzák
Legújabban visszatérő
Ahogy egy nyílegyenes, végtelen
Soha el nem fogyó úton napokig rohan
Egyik irányból sem jön senki, aki felvenné
S száguldva vinné, mert minden perc számít
Kifulladva megpihen egy árok szélén
S beismeri, egy dolgot tanult meg legjobban
Kiégetni a hazavezető ösvényt, elalszik
Egy ágy szélén ülve ébred
De hiába a rohanás, elkésett
Az egykor magasból mosolygó arcokon ráncok
Mozdulatlan testükön fehér takaró
A férfi kezében kezek
Hideg hideg kezek

Jó lenne

2009-01-09T09:36:00.001+01:00

Jó lenne minél tovább maradni
Szemvillantásra sárguló tapétákat átfesteni
Gyűlöletet okádó szájak repeszeit sebekből kimosni
Egy pantomimesnek bohócarcot festeni
Öregedő, elhízott iwiw-es fotókat visszafiatalítani
Lezuhanni vágyó papírsárkányt jó szélbe irányítani
A rohanó idő küllői közé botot dugni, és jó lenne az évek -
Akárhány is van még belőle - meglelt értelmét megtartani

Jó lenne minél tovább maradni
Egy kis egérnek hosszú életet adni
Egy hegedűszólót megtanulni
Az elégnél néha tovább menni
Rosszul igazgatott dolgaimnak végére érni
Visongó disznóól házakat felszámolni, visszatérni a tűzhöz
Nyárs végére szalonnát, parázsba krumplit dobni, és jó lenne
Megtanulni a világ ígéreteit egy harmatcseppből kiolvasni

Diagnózis

2008-12-19T11:53:00.002+01:00

Őstehetségnek indultam, most záptojásokon kotlok
Álmaim színét rég elfedi fáradt mosolyom árnyéka
Csak egy törött lábszárvédőm van, percenkénti hányingerem
Szaruhártya-sorvadásom, körmöm alatt kaktusztüske
Nem tanulok, a sötétben újra és újra rossz helyre nyúlok

Hiába várom, fejemre nem hull konfetti, sem számba libasült
Bár kabátomon ezüstgombok, mégis illúzióvesztve állok
Egy bontás centrumában, kezemben egy kanóc vége
Már jó ideje szorítom a gyújtózsinórt, húzom az időt, csak
Ne küldjenek örökre egy lap szélére
Mint két kerékbe tört macskakörmöt, ami rossz helyre került

A fagyasztott ember

2008-12-19T11:50:00.000+01:00

Jégcsapok nyújtogatják lábukat az ereszről
A Nap őszinte szeretettel simogatja testüket
Vízcseppek zuhannak arccal a párkányra
Csöp, csöp, csipi csöp
Kócos szemmel nézem
S közben reggeli megszokás szerint lesem
A szemben lakó fagyasztott ember ablakát
De hosszú fekete függönye mögül
Megint csak megkönnyebbült sóhaja száll fülembe
Ma is megvan az egyszerű oka
Miért nem teszi ki lábát a napra
Elolvadna, mint a jégcsapok
Arccal zuhanna ő is a járda kövére
S elpárologna örökre
Itt lakik szemben velem
De velem is lakik, és bennem
Mindenkiben ott egy fagyasztott ember
Csak hidegben érzi jól magát
Arcán fagyasztott mosollyal

Henry Chinaski a 7-es buszon

2008-11-24T10:41:00.000+01:00

Harminckét éve vagyok
Szalagfűrész reszelő
Már tizenkétezer reggel
Vettem fel a kezeslábast
Éppen ennyiszer szálltam buszra
Hónom alatt szerszámos táska, kajás doboz
S közben, úton a telepre
Legalább ennyiszer
Kerestem a mondat végét
Hiszem, hogy a világ…
Hiszem, hogy a világ…
De folyton csak hülyeségek jöttek a nyelvemre
Hiszem, hogy a világ…
…nem csak egy akciós disznósajt
…nem csak egy disszonáns akkord
…nem csak porrá tört önuralom

Bent a melóban harminckét éve
Egész nap fűrészfogakat reszelek
Tizenkétezer napja összehúzott seggel
Állok mellette, s rettegve várom, mikor indul el a gép
Mikor dől neki valaki véletlen a gombnak
Kettészelve sivár napjaimat
S közben, legalább ennyiszer
Keresem a mondat végét
Hiszem, hogy a világ…
Hiszem, hogy a világ…
De folyton csak zavaros összefüggések jönnek a nyelvemre
Hiszem, hogy a világ…
…nem egy kerék, s alatta én a sín
…nem egy ketrec, ami karjaiba zár
…nem csak vékony repedés az univerzum évgyűrűjén
Néha úgy látom, megindul a fűrészlap
Pattanok félre, de vaklárma az egész
Csak áll, és vicsorog rám mozdulatlan
A többiek nemrég még nagyokat röhögtek
Ma már csak furcsán, aztán holnap
Majd szépen átnéznek rajtam
Így telik el még kábé kétezer nap

Meló után mind a harminckét év minden estéjén
Betérek egy sörre, vagy kettőre
Nézem a hasonló vesztes alakokat
Mint én, akiket nem vár haza senki
Együtt bámuljuk a tv-t a sarokban és a pultos lányok melleit
Szerencsére úgy félévente cserélődnek
Ugyanúgy, ahogy azok a barmok a tv-ben
S miközben két korty között keresem a mondat végét
Hiszem, hogy a világ…
Hiszem, hogy a világ…
…nem csak egy szarrakás, ami még nem süllyedt el
ebben a lavórnyi megposhadt sörben
Így van rendjén ez az egész
Kell a francnak a menő öltöny, elég nekem a bőröm

Az utolsó csónakjárat a hegyre

2008-11-01T10:11:00.000+01:00

És akkor mi van, ha kihúzom a gyufát?
Csak várok a zöld fényre bambán
Közben hallani tisztán az éjjeli rádióadót
Ahogy kábító illatú szívbillentyűzavarokat
S hinta-palinta reflexiókat közvetít
Puha galambbőr kesztyűben
Egylábú kis vadkan darutollas kalapban táncol
Csempés falú járókában egy esernyőfához kikötve
Ujja, nadrágja derékszíj-bújtatójába akasztva
Mellette öntudatos rakott szoknya libben
Óránként kígyósziszegés jelzi a halántékéri nyomáspróbát
De elnyomja a levendulaszínű toronydaru térdficam jajgatása
Egy lekváros kenyér kering halálmegvető bátorsággal
Kifestett arcú jelzőlámpa fényében
A képtelenség megfélemlítve rezonál
Őzikeszemű kifacsart citrom, és
Kerékbe tört rügyek pihennek békében
A széltében-hosszában kockákra vágott játszótér felett
Szorítófogóba akadva csonttollú madár röppen
Rángógörcsös sertésbanda kergetőzik
Szopós malacok, mint szopós gyerekek
Mesterséges kis kolbásztöltelékek rondítják tele
Egy koponyaüreg fedte lepedővásznat
A nagycirkusz alagsorában elcsigázott ló
Borszagú fiókos szekrényből repedt fazék hangon sír
Konzervnyitó hasít zöld flamingó kopoltyúnyílásába
Hajas baba és gépember mocorog
Tűhegynyi fakéreg sarkában, misszionárius pózban
Pórusaikból lépes méz és kocsonyás könny párolog
Hernyótalpas papírmasé sífutó a templom tetejéről
Nedvszívó hintőporral satírozza feketére az eget
S közben egy nihilista úszómester nevetve hagy
Belefulladni párhuzamos napjainkba

Jó tanácsok az időtől

2008-10-15T12:34:00.001+02:00

Ha jóllakott vagy, keress szerényebb pocakot
Ha kulcsod nehezen nyitja kapud, szolidabb hajlékot
Mire vársz, hallgass rám
De vigyázz, az idő vagyok
Bolond vagy, ha azt hiszed, érted fáradok

Ha ki nem mondott szavaid gúzsba kötnek
Nem én leszek, ki a csomókat kioldom
Ám, ha már fújod a levegőt, de haragod mégis bent tartod
Én leszek orvosod, nyugi, megoldom
Ebben az egyben tényleg jó vagyok

Ha nem leled a követ, mit feldobtál rég
Talán, mert le sem hullt, nálam van még
Ha elhiszed, hogy üldözőid sosem érnek utol
Figyeld meg, ha füttyszót hallasz, ösztönből megfordulsz
S magadat látod, ahogy nyomodban lohol
Az idő vagyok, fogd már fel
Nem érted dolgozom

Ha meglep, mert oly ritkán látod
Anyád haja már teljesen fehér
És apád, mikor ölel, már csak válladig ér
Mire vársz, hallgass rám, az idő vagyok
Na jó, megsúgom, szándékosan ellened dolgozom

Karton város

2008-10-06T11:00:00.003+02:00

Egymáshoz ragasztott gyufásskatulyákhoz hasonlít
Kölykök játékaként újrahasznosítva
A karton város, mint gyerekkorom hátsó udvarán
Apám építette sufni-sor
Karton város lapjain kiterítve ott a jel
Egyértelmű szaggatott vonalak
De a vége mindig egy rossz mozdulat
Az utolsó hajtás rossz helyen törik be, csak én tudom
Már semmi sem passzol jól a tető alatt
Látszólag szilárdan áll, mint léte megkérdőjelezhetetlen
De a reggeli első pillantás mindig az égre vezet
Vajon ma jön-e a nagy vihar védhetetlen
Viszi a tetőt, jaj, kilátszik minden, mit takarni volna jó
Rossz konstrukció, akár a sor fölött az ékezet
Az arcok a megállókban látszólag a menetrendszerinti járatot
De látom, azt várják inkább, akihez illeszkednének
Mint ujjak egy jó kesztyűbe
A remény igazi rabjai minden reggel kitörnek
Az éhség karjaiból, minden ajtónyitásra felkapják fejüket
Talán most érkezik kinek szíve még meztelen
Ha létezik még ilyen
Ne reménykedj, a Plüss-bolygóról van itt átutazóban
S csak megpihen

Ha eljő a kutyák ideje...

2008-09-12T10:45:00.002+02:00

Kopogtass bátran hátakat
Kemény deszkákra lelsz
Háthoz kötözve ruha alatt
Ajtón kívül minden rongybaba hordja
Szokásos reggeli szertartás
Magadra erőltetni
Másod sincs, mi tartást adna
De mi lesz, ha elfogynak a majomfák?
Hová másztok fel vihogni?
Miből gyártjátok le a látszat-pózt
Ha már nem zakatolnak a
Majomfa deszka-gyártó gépek?
Hát vigyázz, halmozz, spájzolj
Kezeld jól deszkád
Gondosan csiszold, pácold
Amikor az utolsó is elfogy
Összecsuklik, sír majd a sok majom
A kutyák ideje jön el végre
Csak nevetnek, s alamizsnát pöccintenek
Könyörgő, béna kezetekbe

Levegőt!

2008-09-12T10:44:00.000+02:00

Levegőt akarok
Egyszerű dolog
Maholnap kifogy
Városomból
Menekülök, időm fogy
Egyre kevesebb
Valós szépség
Hiánycikk
Egy megbízható gép
Csak két magon fut
A férfi küldetése
Hüvelykujj begyén
Elfér
Tenyeremben
A kő, melyen tapostál
Ablakokat tör
Hangod
Simogatva gyötör

Kik azok az álarcos emberek?

2008-08-25T11:19:00.002+02:00

Jöhetne egy béka-eső, potyoghatna milliónyi béka az utcákra
Mulattatna, ahogy mindenki undorodva kerülgetné őket
Várva, hogy majd eltakarítják, de nem jönne
A béka-eltakarító, ugyanaz a fazon, akit néha
Az aluljárókban látok, megkövesedett rágókat kapargatni
A békák csak ülnének ott a kövön és brekegnének ránk
És senkinek sem tűnne fel a békák ember-arca
Ahogy sunyin lapítva várják, kire lőhetik ki nyáladzó nyelvüket
Le kellene szoknom a híroldalak óránkénti látogatásáról
A hírek úgyis mindig arról szólnak, hogy
Nélkülünk történt meg valami, amire semmi hatásunk nincs
És, hogy az a hír ránk milyen hatással van
Nem komolyabb, mint az időjárás-jelentést olvasni
Úgy sem lehet semmit kivédeni, hiába minden előrejelzés
Akkor is ugyanúgy keményen kell dolgozni egy mosolyért
Ha ernyőt viszel, akkor is elázol
Nem arról ismerhetnek meg, amit egy papírra nyomsz tintás ujjal
Tartsd a fény alá a kezed, vizsgáld meg, miben fáradt el
Ha gyors a válasz
Talán nem egy key account art director sales-es seggnyaló vagy
Ne törődj vele, hogy nem tiéd az év esküvője
Hogy nem vagy első az iPhone-sorban
Itt minden, ez az egész a bűn takarója alatt született
Nyugodj bele abba is, ha mégis szorult beléd egy cseppnyi józanész
Ugyanott megbújik mögötte egy kis ostobaság is
Ahogy az édes süteményhez keserű kávé passzol
Az embert nem a szeretetre tervezték
Ha kételkedsz, benned mennyi van
Alvás közben legyen az egyik szemed nyitva
Nézd meg, miközben alszik, s képzeld el a ravatalon
Képzeld el az életed nélküle, s hirtelen annyi minden nem számít

Hallgassátok

2008-08-25T11:17:00.003+02:00

Ha visszagondolok majdnem-gyerekkoromra, a lemezekre amelyek máig kísérnek, amiket még ma is legalább havonta egyszer meghallgatok, ott van a Simply Red „A new flame” lemeze. Akkoriban bimbózó zenei ízlésem ettől vett határozott irányt. Minden idők legjobb soul lemezeinek listáján simán ott van a dobogón. Ez volt, ami ráirányította a figyelmem Barry White-ra, Bobby Womack-re, Teddy Pendergrass-ra, és a többiekre. Fáj, hogy Hucknall, mára mennyire messzire került ettől. Aztán Prince, Batman lemeze. A „Sign ’o the times”-nál már félig rajongó lettem, de végül a huszadik század zenéjének egyik legnagyobb zsenijéért „hivatalosan” a Batman óta. A másik, nálam, Meat Loaf. Sokáig dagadt, izzadt metálosnak hittem, miközben egyetlen dalát sem ismertem. Ha így vagy vele, hallgasd meg a Bat out of Hell-t. Minden drámatagozatban, színész és énekes iskolában kötelezővé tenném, - mellékelve a még fellelhető képanyagokkal (elrettentő példaként is, azoknak, akik a meg- vagy nem is - lévőnél több tehetséget képzelnek magukról), - milyen a mindent elsöprő őserő, a bölény, aki mindent letiporva vágtat, néha megáll kicsit, romantikus trubadúrként szíveket rabol, majd fújtat egyet, és vágtat tovább. Meat Loaf szintje a minimum, ahogyan egy előadónak ki szabad állni egy színpadra. Ennél kevesebb csak egyszerű munka 9-től 5-ig. Larry Blackmon közel járt ehhez. A Cameo-val akkor találkoztam, amikor már túl voltak a „Word up”-on, az „Attack me with your love”-on. Nagy korszakuk éppen utolsó állomásán kaptam el őket, egy egész évtizedet meghatározó sorozat csúcspontján, 89-ben. Akkor a „Machismo” album volt a drogom. A látszólag diszharmonikus, töredezett, véletlenszerűnek ható ütemek, harmóniák, valójában rendkívül bonyolult rendszere, amihez Blackmon nyekergő, sátáni hangja párosul, felér egy földi űrutazással, de minimum egy dimenzióugrással. Amikor régi Cameo lemezeket hallgatok, végtelen szomorúság lesz rajtam úrrá. Visszasírom a letűnt időszakot, amit képviselnek. Az a fajta unikum, ami a Cameo volt a nyolcvanas években, sem előtte, sem azóta nem jelent meg. Szomorú vagyok, mert a mai srácok szó szerint hülyén halnak majd meg a Cameo nélkül. Bár, talán fel sem tűnne nekik, harmincéves dolgokat hallgatnak, az akkori Cameo évtizedekkel előzte meg a korát. Ám, ha valami igazán befolyásolta az életemet, akkor az Van Morrison életműve. Oda-vissza átmentem rajta úgy ötezerszer. Nagy szavakat használok: nélküle más ember lennék. Nem a „Veedon Fleece” volt az első, amit hallottam tőle, pályája legjobb lemezeként egyébként is a ’70-es „Moondance”-t tartják, és noha nem egy későbbi munkája, így a 97-es „The Healing game” is vitathatatlan gyöngyszem, engem mégis a „Veedon Fleece” küldött padlóra. A zenei költészet egyik legnagyobb mesterműve. Minden tekintetben az egyik legigényesebb album, ami valaha született. Kimeríthetetlen, eklektikus, megihlető, intellektuálisan kihívó. Néhol megidézi Poe búskomor sorait, Thoreau filozófiáját, William Blake metaforáit, azt hirdeti, bár útjaink néha zsákutcába vezetnek, meg kell próbálnunk megtalálni a tökéletes boldogságot, a bennünket körülvevő tökéletlen világban, amit legtöbbször a legkisebb dolgok nyújtanak.

Háromszögek

2008-07-26T13:38:00.001+02:00

Nem arról a háromszög-kalitkáról beszélek
Melyet combok fognak közre, s vad pillangó a rabja
Állj le a városodban bármelyik sarkon
Én itt az Oktogonon a BK előtt
Figyeld meg a háromszögben
Az egész város leképezve arra a néhány négyzetméterre
Ahogy az emberek rohannak, keresztezik egymás útját
Átfogók fognak át befogókat
Az egyik sarok a bázis, az otthon
A túlsó sarokban a munkahely
De van választás a harmadik sarokban, a hétvége
Otthon, porszívózás, húsleves
Vagy a gép előtt meló, Fornetti, MSN
Csak háromszögeket járnak be a csődbe ment lelkek
Az elbaszott évektől való félelmeik mélységei
És elképzelt büszkeségük nem létező csúcsai között
Kétségbeesve keresik a helyet
Ahol jól éreznék magukat, de hiába
Mindenki szörfdeszkán egyensúlyoz
Sosem érnek szilárd talajt, ha megállnak, elmerülnek
S egyre többen nézik a mélyből, ahogy
Mindig valaki más zsebébe kerül a nyeremény

Reggel

2008-06-20T12:16:00.000+02:00

Van egy széles ágyad, hason fekve
Egy fordított Leonardo rajzra hasonlítasz
Arra, amelyik az emberi test arányait ábrázolja
Nem rég még elképzelni sem tudtad
Rettegtél és lefogytál, de megszoktad, sőt már élvezed
Mert mindig ugyanúgy kezdődik, minden reggel
Leteszed a lábaidat, a szőnyeg puha, csiklandozza talpad
Nem kell vigyázni, amikor felülsz, nyikoroghat az ágy kedvére
Nem kell óvatosan behúzni a klozet-ajtót
Nyitva is maradhat, a híreket onnan is nézheted
Légfrissítőd rég kifogyott, tán sosem volt
Szagodat senki előtt nem kell leplezned
Az erkélyajtót szélesre tárhatod
Jöhet a napfény, tódulhat be, senki más szemét nem bántja
A borotva berreghet, zene is szólhat, dalolhatsz, ahogy kifér
Kényelmes minden, lógathatod a töködet az ablak előtt
Miközben a kávéd kortyolod, senki sem szól rád, vigyázz meglátnak
Jókat mosolyogsz a szemben lakó páron
Már kora reggel leüvöltik egymás haját
Micsoda szerencséd, a te napod mindig ugyanúgy kezdődik
Körülnézel, hová férne még egy papucs, fogkefe, szárítóra bugyi
De megegyezel magaddal: „Nemrég tologattam bútorokat eleget
Most minden a helyén, előre megrajzoltam, még nem változtatok”
Mondják, az idő egy lépéssel mindig előttünk jár
Áltatnád magad, hogy van még időd?
Mások igen, de te legyintesz, neked még tényleg van időd!
Aztán egyszer arra ébredsz: jó ideje nem álmodtál
Testhelyzeted már egy másik klasszikus
Amikor térded majdnem homlokod érinti
S tenyeredet combjaid közé szorítod
Nem, mert fázol, az inaidban érzel valami feszülést
Megint egy nap, amivel kezdeni kell valamit
A bögre kávéban egy arc bámul szemek nélkül
Nem ismered meg, pedig régi lakótárs, egy időben jól kijöttetek
A rádióval már dalolni sincs kedved
Megijeszt, ahogy meghat egy régi Elton John
A song for you…
Megállsz az ajtóban, visszanézel az üres ágyra
Felrémlik milyen volt csendben készülni reggelente
Majd odabújni még pár percet egy kiflire
Érezni melegét mielőtt felöltözöl
Milyen volt mosolyát látni utoljára, mielőtt könyökkel előre elindulsz
És milyen volt, amikor fájt, ahogy csiszolódtatok egymáshoz
Most esik le, észre sem vetted, mindketten simák lettetek végül

Adok-kapok

2008-05-29T17:17:00.002+02:00

Nagyon is jól tudom melyek a lényeges dolgok
De mindig minden fontosabb azoknál
Gondolom, majd holnap
A fontos dolgok úgyis megvárnak
Holnap persze mégsem
Mert rohanni kell vissza újabb
Ezeknél sokkal lényegesebb dolgokhoz
Mint például dolgozni
Közben örülni, hogy van mit
„render” csíkokat nézni éjszakákon át
Ilyen szarság miatt kidumálni magam azoknál
Akik számítanak rám
Aztán végül nagy nehezen mégis, kipipálva
Letudom, meglátogatom anyámat
Apámmal meccsre megyek
Keresztlányaimnak következetesen újra bemutatkozom
Nagyanyámat felhívom, és megint elringatom a szövegemmel
Hogy hamarosan leutazunk meglátogatni
Telefonon tartom a kapcsolatot gyerekkori barátokkal
Akiktől csak egyórányi út választ el
Félek, lesz olyan, akivel régebben heti egyszer
Majd csak havi egyszer, aztán kéthavi egy
Végül már csak egy lap jön majd karácsonykor
Írótársammal egy hete nem tudok találkozni
Pedig ha valami jó történik velem ebben az évben
Akkor az lesz, hogy Barna, ez a kibaszott tehetséges gyerek
Végre összehozza a filmet, amit már annyira megérdemel
Legalább Andris és Péter barátaim bemutatójára eljutok
Nincs annál jobb érzés, amikor büszke lehetek rájuk
Néztem a filmjüket és a végén kedvem lett volna megkönnyezni
Pedig a sztori nem adta, egyszerűen csak
Megérintett a hozzáállásuk, sütött a vászonról a pozitív energia
Értem, nézőért vannak, ahogyan errefelé nem sokan teszik
Tudom, hamarosan lesz majd valami, ami „késő” lesz
Majdani halottaim még mind jól vannak
Hogyan töltsek velük több időd, amíg még nem késő?
Nincs annyi óra egy nap, ami mindenre elég lenne
Mit szarjak le, és minek a javára?
Van egy játék, a sakknál is nehezebb
Elkapni az „egy vonal”-at a mérlegen
Egyik serpenyőben az „adok”, másikban a „kapok”
A legtöbben bosszantó, alattomos játékosok
Bármit is kapsz valakitől, rögtön visszaveszi
Bármennyit is adsz neki, elfelejti, ha adnia kell
Ha pedig ad, na, igen, akkor rögtön visszaveszi
Csodálkozom? Dehogy…
Barbár egy társadalom ez
Baszhatod Coelho-t, nem segít
Akármerre nézek, akárkit ismerek
Az emberek képtelenek ügyeskedések nélkül
Megkeresni a számlákra, az új évszak ruháira
Kajára, amitől nem szökik fel a koleszterin szintjük
De még szaros háromezer forintos strandbelépőre valót sem
Adódik a kérdés: Az egyetemista lányok hány százaléka bérszopó?
Hányaknak jut csak légypörkölt?
Jaj neked, ha vízórád lesz, hogyan hűtöd a dinnyéd
Nem egy görögöt, hanem ami a nyakadon van
Ha már nehezen bírod
Tartanék egy hobbi lovat, kivinném a Kincsem Parkba
Hadd fusson egy kört még mielőtt ezek a faszkalapok azt is eladják
Oké, majd elmegyek a Coldplay-re, ki nem hagynám
Lehet, hogy leragadtam, de el nem mozdulok
Még mindig itt szól, évek óta, hajnal kettő van
Van Morrison
Hymns to the silence

Csók egy bolondnak

2008-04-23T12:03:00.005+02:00

Majdnem megint hülye voltam
Gondoltam elég a hullámvasútból
Egyszer mámorító
Mint amikor sokáig senkinek érezve magad
Hirtelen valaki vagy
Egyszer fájdalmas
Mint amikor rossz alkut kötsz, s
Tagjaidon hirtelen láthatatlan bilincs kattan
Fél lábbal már indultam
Képes lettem volna ismét
Vándorló fa lenni, aki folyton jó föld után kutat
Megint becsukódó ajtókra kérdőn visszanézni
Vajon éppen utolsó, vagy első volt egy újabb sorban
Rossz lépésekre a félelmet bérlőmmé tenni
Legyintve rá, hogy így kopjanak el az évek
De kérdeztem a tükörtől: Hová rohannál?
A szobában ott ül, aki bármikor megmenti a napom
Az egyetlen, akinek engedem, hogy lásson úgy is
Amikor üveggé változom
Árnyéka árnyékom őrző-védő társa
Mágnesem ő, ha elgurulok
Utolsó pohár vizem, mielőtt éppen kiszáradok
Kulcs a zsebemben, amivel bárhová bejutok

Alulról nyíló postaládák

2008-04-01T18:57:00.002+02:00

Reggel serpenyőbe bámulva jön a tükörtojás-felismerés
A csirkék minden nap szülnek
De a hozzám képest fiatal lányok sorsa egyelőre
A magasba emelt lábak kellemes fájdalmának tűrése
Idomított kutyák merednek minden iroda
Minden monitorára, vakkantani sem mernek
Van, akinek lételeme, hogy mindig nyalja a seggét valaki
Bármelyik sor is fogyna el, én egyikbe sem állok oda
De ismerem az egyre nagyobb spíler fotóst, S.B.-t
Az ő szeme mögé szívesen beállnék néha
Chandler-hasonlat próbálkozás tőlem:
Mozdulatai kecsesek, mint egy buszsofőr-nőnek
Egy gombóc fagyi mindenhol csak fél gombóc
Szép a Városliget, egészen tiszta a tó
Tegnap csak három döglött kacsa talpát láttam az égre meredni
A már régen izraeli befektetők kezére került Balettintézet
Már régóta körbe van szarva, az utcamosók gondosan kerülik
Egyes nők teljesen kiszedik a szemöldöküket, aztán visszarajzolják
Egyes özvegyasszonyok hurkatöltőket sétáltatnak pórázon
A Művész mozi homlokzatán nem a szél fújja össze-vissza a betűket
Kétezer egy ócska albatrosz krimi a pofátlan Eiffel antikváriumban
De találok a Hársfa utca 45.-ben
Huszonötezer könyvet egy régiségkereskedő pincéjében
Be nem áll a szája, egész nap hallgatnám az öreget
Mindent tudhat a városról, majd visszamegyek
Megéhezem, kérnék húsz deka pogit, de a péksüteményes liba
Ugyanazzal a nylon zacskós kézzel mérné ki
Amivel az előbb elvette a pénzt, apróság, szarság, de
Ilyenkor rohannék messze innen térben, s időben
Egy Bogart filmbe, ahol ez a minőség:
„Megszülettem, amikor megcsókolt
Meghaltam, amikor elhagyott
Néhány hetet éltem, amíg szeretett”
Változnak az idők
Amíg egy James Stewart westernben
A „régen nem teáztam hölgytársaságban” a
Kemény, harcedzett vándort jelentette
Ma ugyanez csak egy lúzer szájából elképzelhető
Aki évente, ha egyszer szexszel
Esni kezd. Percek alatt nagyobb lesz a dugó a városban
Az emberek autókba menekülnek
Mintha attól félnének, a víz túl sok piszkot mos le róluk
A Várban, az 1700-as években épült házak dacolnak az idővel
Talán még ezt az évszázadot is túlélik
Közben asztal alatt átpasszolt önkormányzati telkeken
Megannyi Mekk Elek garázdálkodik sárga festékkel
Rájövök, a város látképét miért a Citadelláról élvezik leginkább a turisták
Onnan nem látszik a milliónyi firka, a kutyaszar
Az éjjel sumákban utcasarokra hordott sitt
Na meg a „nagymagyar” irigység
Még mindig nem tudom, van-e Isten?
Sokat szidom, pedig nem hiszek benne
S rájövök, amit nem teszek meg magamért, tőle hiába várom
Tegyük fel, ott ül valahol
Amikor alszik, ki dolgozik helyette?
Tán senki, és éppen ilyenkor gyülekeznek ennyien a Blahán, Március 15.-én
Bár talán, ha idén még kétszer emelik a gázt és a villanyt
Lehet, hogy legközelebb én is kimegyek, különben
Ha lenne merszem, követném Christopher Johnson McCandless-t
Vagy feltaláló leszek, feltalálom a felülről nyíló postaládákat,
Végigjárom a társasházakat, eladok belőle ezres tételeket,
Ezzel irtom ki a gyökereket
Akiknek természetes, hogy ott hagyják a földre hulló reklámújságot
Bocsánat, hogy szólok, most látom, a postaládák alulról nyílnak
Alig akad zöldségkombináció, amit már
Ki ne próbáltam volna különböző húsokkal
Begyűjtöttem csajom csodálatát negyvenkétszer
Aztán vágok egy darabot apám füstölt kolbászából
Lila hagymát eszem hozzá és friss kenyeret
S kedvem lenne öreg fószerként eltölteni életem hátralévő részét
Kapára és ásóra támaszkodva
Persze, ha valaki garantálná nekem, hogy megtartom
Testi és szellemi frissességemet
Hogy még sokáig legyen erőm lábakat magasba emelni
De itt csak kilépek az Andrássy-ra, s máris
„a becsvágy az, ami buzerál”, hát maradok
Éjjel megnézek egy Billy Wilder filmet Marlene Dietrich-kel 1948-ból
Hiába számolom újra és újra, az tényleg hatvan év
Dühösen alszom el egy késsel a kezemben
Ne féljetek, az csak a szimbóluma
A még bizalommal teli, de egyre türelmetlenebb közönségnek
Álmomban ők bíztak meg, véreztessek filmes kurátorokat
Akik húsz éve nem engedik, hogy behozzunk fél évszázad lemaradást
Reggelre megnyugszom, elismerem, jó dolgom van
Gondolkodom, kinek a munkájával nem cserélnék
Rájövök a szív az, megállás nélkül dolgozik
Nincs szabadsága, sem éves pihenője
Mennyivel könnyebb lenne minden
Ha mindenki csak mások szívére vigyázna

A város, ahol soha semmi nem történik

2008-02-17T16:26:00.006+01:00

Egy téli napon utam Bostonba vitt
Freelyben csak átszálltam
Két óra a hidegben bekergetett
Willy Gibson bárjába
Az Oldboys’ Inn a központban állt
A városháza szomszédjában, ahol
Paddy McKenny arca sok vesztett csatát idézett
Az a fajta öreg fószer volt, akit boldogított
Ha történeteivel egy betérő idegent szórakoztat
Tőle hallottam, amíg a buszomra vártam
Hogyan jött szóba, már nem is tudom
Talán csak úgy hirtelen, magától, mert
Évtizedes a mese, amit Freelyben azóta emlegetnek
Bonnie alig huszonegy, Cunninghamék lánya
A gazdag gyáros, Charlie Glattman felesége
Övé a vegyi üzem a város szélén
Ahová más nem léphet, csak tányérsapkás fejesek
Kifényesített cipővel, mellükön plecsnikkel
Charlie próbálkozik Bonnie-val, sűrűn odateszi magát
Rendesen, férfiasan, éjjelente váratlanul
Hívás nélkül lepi meg Bonnie-t
De nem jön össze a kis Glattman
Aki majd átveszi apjától a gyárat
Ahogy Charlie vette át apjától
A hadsereg fejeseinek három generációs seggnyalói
Charlie kedvenc játszópajtásai a vegyületek
Keze alól pusztító fegyverek kerülnek ki
Néha ruháján hazavisz egy kis butil-szeleno-markeptánt
Bonnie kiérzi belőle a rothadt káposzta, kanális
Égett pirítós és az emberi ürülék szagát, bizony
Részéről ez nem szerelem, az öreg Cunningham döntött
Hozzámész, a pofádat befogod, azt mondom így lesz
De közben Bonnie szíve már rég másé lett
Charlie biztos benne, Bonnie-nál a baj
Néha el-eljár a keze, amiért nem kerekedik az asszony
Aztán hopp, Bonnie mégis bekapja a legyet
Charlie odáig van, csak Bonnie egyetlen szövetségese
Anyja tudja, nem Charlie-é a kicsi
De annak évek alatt nem esik le
Áll a zászló, nem lobog
Hogy kié, áruljuk el majd a végén - közli velem Paddy McKenny
Bonnie nagyon is jól tudta, Charlie mellett titokban
Néha-néha összebújt egy délceg fiúval
Szóval nagy az öröm Glattmanéknál, várják a kilencedik hónapot
Charlie nem sejti, a baba majd patakba fúl
Legalább is Bonnie így látja jónak, mert ha kiderül valaha
Charlie nem képes nemzeni, felmerül majd ki is az apa
Bonnie anyja is hajtja a rokkát, öld meg a bébit, mást nem tehetsz
Nem érheti szégyenfolt a Cunningham-Glattman már cérnavékony kötelet
Különben, ha nem Charlie, apád a nyakadat vágja
Mondják majd, halva született a pici, de volt ott még valaki
John McSwann egy kültelki hobó, ismeri jól Charlie-t
Néha szállít neki szarvasbőrt cipőhöz, prémet kabátnak
Vadászott éppen, amikor meglátta Bonnie-t a folyóparton
McSwann esküt tesz, hallgat róla a sírig
Kéri a nőt, adja neki a bébit
Gyenge kis asszonya már kétszer elvetélt
Mary Ann-nek több már nem lehet
Szeretnék a kicsit, jobban tán, mint sajátjukat
Bonnie igent mond, kislánya, ott nyomban
McSwanntől a Lisa nevet kapja
Charlie nehezen emészti meg a hírt, hogy Bonnie így elbánt vele
Se baba nincs, se asszony, akinek méhe egy másikat kihordhatna
Legalább is ezt a mesét kapja
Charlie-t egyetlen dolog tartja vissza, hogy Bonnie-t holtra ne verje
Az öreg Cunningham pénze, amit a családegyesítés után
A vegyi üzembe pumpált, tőle a megrendelések rovat évekre tele
Eltelik jó pár év csendben
Aztán úgy fordul, egy hobó élete lehet még a rossznál is rosszabb
John McSwann, már enni is alig tud adni a kislánynak
Hiába szereti jobban, mintha sajátja lenne
Felkeresi Bonnie-t, hogy pár dollárt kicsikarjon a bőre alól
Vagy néhány szatyornyi élelmet a teli kamrából
Bonnie eleinte hajlik, viszi az élelmet, a néhány dolcsit
Aztán egyszer az asztalra csap, elég McSwann, elég
Ha fel akart volna nevelni egy zabi kölyköt
Pólyába, nem folyóba teszi a kicsit
McSwann van olyan hülye, nekimegy a hatalomnak
Zsarolja Bonnie-t, eljár a pofája, ha nem ad ételt Lisa szájába
Ha nem tömi pénzzel a zsebét néha
Bonnie egyetlen kiúttal számol, felölti Charlie ruháit
Kivárja, míg a kis Lisa elszalad játszani
Aztán, ahogy szokása, hozza az élelmet, a kis pénzt
De ezúttal nagyot gondol, a vadász McSwann puskáját magához ragadja
És Johnt egy lövéssel a túlvilágra küldi
Mary Ann még küzd egy keveset, haj és ruha szakad
De Bonnie vele is gyorsan egyről a kettőre végez
Bonnie terve ezzel nem ér véget
Amikor hírt kap a város, kettős gyilkosság történt
Otthon a véres, szakadt inget a mosásba teszi
Rendőrök vizsgálják a helyszínt
Mary Ann kezében ott az anyag
Már csak meg kell találni kié a hiányzó darab
Glattmanék szolgálólánya megtalálja a véres inget
Rohan rendőrért, a darab oda is illik
Charlie Glattman csuklóján bilincs kattan
Egyhamar ott találja magát Reuben Wadlow előtt
Aki a helyi börtönben feni szerszámait
Reuben mestere a szakmának
Ám Charlie-val napokig nem halad
A város királya körömszakadtáig sírva tagad
Csak Bonnie tudja, igazat mondd
De most visszavág a sok verésért
A számtalan éjszakáért, amikor Charlie bemászott
Megpróbált és bizonyított, nem más
Csak egy hájas nemzőképtelen barom
Minden egybevág
Egy kocsmában McSwann előre ivott
Valami prémekre, amikért Charlie-tól nagy pénzt kapott
Bonnie vallomása mindent támaszt
Zokogva elismeri, McSwann szállítja nekik a prémet
És Charlie mostanában sokallta az árat
Reuben nem csikar ki vallomást
Charlie a papnak sem gyón
A bizonyíték ellene szól, elítélik
Néhány nap múlva a kötélen lóg
Bonnie-t szentté avatják, amikor vállalja
Gyámsága alá veszi a kis Lisa-t
Körbe ér a kör, a saját lányát
Tartozik neki, ha már így esett, hogy
Charlie ily végzetesen szüleinek esett
Reuben Wadlow kezeli a kötelet
Egy mozdulat és Charlie Glattman rúgkapál
Reuben és Bonnie erre a pillanatra majd’ fél életet várt
Ifjúkori szerelmesek voltak, amikor
Az öreg Cunningham-nek inkább Charlie és a hatalom kétszerese kellett
De Reuben utoljára még egy magot Bonnie-ban hagyott
Másnap istentisztelet McSwannék lelki üdvéért
Bonnie az első sorban, oldalán a már tíz éves Lisa
Aki feltűnően hasonlít a sor végén egy férfira
Reuben az, egy ártatlan ember hóhéra
Erről mesélt nekem ott az Oldboys’ Inn-ben
A jó öreg Paddy McKenny
A hideg téli Freely-ben
A zenegépből a Kingston Trio szólt
„One more town”
Amíg a buszomra vártam…

Egy jó év

2008-01-06T19:10:00.001+01:00

Szóval a Nyugati előtt a körúton kezdődött, tavaly májusban
Harminchatos tipegő lábacskák tűntek fel a tömegben,
A fiú megbámulta az apró, talán feketére kifestett
Ujjacskákat a gyöngyökkel kirakott szandálban,
Elmosolyodott, a lány után fordulva arra gondolt,
A kis talpakat ott álltatná tíz percig az előszoba kövén,
Hogy aztán végiglépkedjenek a kora nyári melegtől
Felforrósodott hátán, de aztán ugyanúgy tovább ment,
Mint előtte bármikor, azt hitte, örökre elfelejtve,
Meghagyva egy alternatív élet szereplőjének
Aztán másnap furcsa e-mailt kapott,
Te nézted a lábujjaimat a Nyugatinál? - kérdezte
A kurta üzenet, se több, se kevesebb,
A fiú addig már túl volt néhány furcsa eseten,
De erre még ő is nagyokat pislogott,
S próbált visszaemlékezni az arcra, az alakra,
Remélve jól emlékszik egy csini kis lányra,
Aki nem szeret melltartót hordani
Jöttek mentek a levelek, a fotók, kiderült,
A lány, igen, ő az a lány, már jó ideje rajongott a fiúért
De kisnyuszi volt a magas fűben, évekig rettegett kidugni az orrát
A fiú pedig évekig dolgozott rajta, hogy kikopjon belőle a
Türelem
Eszközei elfogyván, hogy puskája elé csalogassa,
Két hét után elárulta az utca nevét és házszámot
Ölbe tett kézzel várta, hogy csapdába sétáljon
A lány pedig egy éjjel a lépcsőházban apró neszt hallatott
Kiscicának is tűnhetett, egyiknek, aki akkor született
De amikor harmadszorra csapódott az ajtó levélnyílása
A fiú, gondolta, aki leskelődhet, biztosan nem egy macska lehet
Felkelt hát az ágyból, kinyitotta az ajtót és ott mosolygott
A csini kis lány
Apró, talán feketére kifestett ujjacskákkal
Gyöngyökkel kirakott szandálban,
Egész éjjel nem aludtak, valószínűleg akkor már eldőlt minden
Még, ha sok harcot megvívtak azóta
Még, ha nem egyszer meg is fogadták, soha többé veled,
Még, ha a küzdelem néha könnyeket hoz is, tudják
Csak egymásért érdemes, a többi nevetséges
Ennyire semmi más nem lehet tökéletes
A fiú… de kiről is beszélek, hát én vagyok az, akit
Nem fáraszt a súly, amit tartani kell,
Sem, hogy sokszor szeme vagyok helyette
Már lehet bármilyen puha a talaj,
Lábam nem süllyed el, ha karomban tartom,
Ami megállítja zuhanását
Mert ő az, aki
Villámló szemmel néz rám, ha reggeli nélkül rohannék el
Míg leveszem a kabátomat, ő már a pirítósomat kenegeti,
Két kéz sem kell hozzá, egy mosollyal megállítja rohanásom
E mosoly komoly fegyver,
A hódítás - bennem korábban állandó vendég - démonát is
Le tudná fegyverezni, na, persze,
Ha mostanában lenne mersze belém beköltözni
Ha napközben felhívom, az ő kis csicsergése tisztítja meg
Az ostobák majomtáncának zajától egész nap bedugult fülemet
Kérdezem, merre jár, á, csak itt, meg ott, erre-arra, mondja,
Este aztán huncut mosollyal nyit ajtót egy olyan…
Amit reggel mutattam valami magazinban,
Kacsintva, miben látnám szexinek
Délelőtt elolvas egy könyvet Kandinszkijról, mert tudja, szeretem,
Majd este, egy étterem sarkában, vacsora közben
Előadást tart, mindenről, amit eddig nem tudtam róla
Polcain sorakoznak a múlt század Budapestjéről szóló könyvek,
Hétvégi sétákon idegenvezetést tart a városról,
Látszólag jelentéktelen utcákról mesél
Romos, százéves udvarokba szalad be,
Szíve szakad meg egy rövidesen eltűnő korért
Félve kérdezem, eljönne-e velem kedvenc zongoristám koncertjére
A világ végére is eljönne velem, feleli
És így tovább, és így tovább…
Évtizednyi hátrányból
Megtanított, hogyan figyeljek egy nőre
Megtanított veszekedni, kibeszélni a fájdalmakat
Megtanított sakkozni
És szeretni

Kapaszkodj belém

2007-11-21T18:48:00.000+01:00

Hiába ragadták meg karomat,
Hiába kapaszkodtak belém, várták, vezessek,
A vak én voltam, akit évekig kísérni kellett
Közben csak percekre álltam egyenesen,
Ingatag járásom görbe utakra, zsákutcákba vitt
Ami erőm volt, másnak adtam, de végre
Azt a felem már nem látom közelemben
Kellett úgy fél év, hogy kilakoltassam végleg
Nyomasztó, hívatlan, zsarnok kis vendégem
Hogy a másik félben, majd a következő ötvenben
Kis halászom mellettem sose féljen
Ha a tömeg elsodorná, ha válla már nem bírná
Ha rossz irányt váltana, és útja szakadékhoz vezet
Ha álma zaklatott, és felriadva a világ sokkal vadabb
Csak kapaszkodjon belém, én ott leszek
Biztosítom róla, szavak nélkül, minden nap

A magány árnyékai

2007-09-28T11:36:00.000+02:00

(Együttérzés egy elhagyott baráttal)

Egy törött szemceruza a polcon, hajszálak a fésűben
Flakonok a kád szélén, köntösöd a fürdőszoba ajtaján
Az ágy jobb felén helyed összegyűrve
Az esti tányér tisztán az asztal végén vár
Egy alig-régi képen mosolyodról könnyeimet szárítom
A szőnyeg rojtjait órákig számolom
A mutatók szerint csak percekig
Még mindig, még mindig nem jössz
Mintha csak elhúzódna a napod
De reggel minden ugyanúgy, mozdulatlan
Egy hete már, hogy beborult
Azt hiszem, holnap esni fog

Nem lehet, hogy szerelmek csak úgy jönnek-mennek,
Sem elhagyni, akit még szeretnek
Az ember nem arra való, hogy jelekből olvasson
Azt hittem, veled vasból vagyok én is,
Feled nélkül felem nem lehet egész
Napok óta a liftet hallgatom
Ezerszer indul el, de nem követi csengetés
Még mindig, még mindig nem jössz
Mintha hét napnál tovább tartana egy hét
Minden reggel minden ugyanúgy, érintetlen
Emlékszem, hirtelen beborult
És csak esik, csak esik szüntelen

Ajándék

2007-09-12T12:25:00.000+02:00

Masnival átkötve találtam az ajtóm előtt
Próbálom megfejteni mi jót tettem és kivel, amiért ő az ajándék
Nem emlékszem, csak egy bolondra, aki évekig hitte,
A láthatatlanságnál nincs jobb dolog
Most büszkén fogom kézen és hagyom, vezessen
Végre az út jó oldalán
Tudja ki voltam, de sosem ítél el
Ha nem szólok, megérti, nincs mit mondanom
Láthatóvá teszi a kimondatlant
Helyettem is hangot ad ő a hangtalannak
Csak beszél, csak beszél, s miközben hallgatom
Mosolygok az irigyekre, már a zaj sem zavar,
Sem a mocsok, a butaság, még a sötét politika sem
Figyel rám, és sokat követel, de sosem kell megfelelnem
Semmi másra nem vagyok kíváncsi - mondja, - csak az igazságra
Eddig sokszor valaki más testére műtöttem a fejem
Végre vele valódi lettem, eldobtam a jelmezeket, álarcokat, a titkos fájlokat,
És működik.
Ő pucolja, Én megfőzöm
Én megtalálom, Ő letisztítja
Ő biztosít, Én megyek előre
Most már bátran fel, bár vékony a kötél,
És tudom, sokat kockáztatok, bár óvatosan lépkedem,
De félelmem már egy csepp sincs, mert
Ha egyszer is hülye lennék,
Nélküle már csak egy egyensúlyát örökre elvesztett kötéltáncos maradnék

Ki tudja, hol ér véget a járda?

2007-08-09T13:31:00.000+02:00

A jövő néha már megmutatja magát
Akkor is, amikor minden extázisát nekem adja
Akkor is, amikor reggel kávéval kezemben ülök, és őt figyelem,
Akkor is, amikor hamarabb ér a házam elé és a saroktól követem,
Közben felhívom, milyen szexi, megfordul, és a nyakamba ugrik,
De akkor is, ha elég egy rossz nap és hirtelen nem hisz bennünk,
Akkor is, amikor szavaival mélyen a húsba vág, és
Nem akarom hallani többet a hangját, majd azonnal megijedek,
Az egyetlen hang, amit nem viselek, a csend,
Amikor ajtómon nem kopogtat,
Amikor film közben nem csicsereg
Amikor ezerszer rám szól, el ne sózzam a vacsorát.
Látom, lassan megváltoztat, de fizetek ennél többet is, ha kell.
A csodák, amikre várunk, nehezen, de néha mégis megesnek,
Időnként elfelejtek vigyázni rájuk,
Pedig könnyen eltörhetnek, mint hullámok a parton.
Sokszor nem könnyű magamnak lenni, de besétáltam az álmába,
Már van szeretet, ami irányít engem.
Néha még mindig hősnek gondol, bár az sosem voltam,
Ha vérzem, csodálkozik, pedig még
A hősöknek is van joguk hozzá, hogy vérezzenek,
Sőt, azt kívánom, egyszer majd képes legyek térdre esve sírni érte,
Így eresztve vele gyökeret az örökkévalóságba.

Charlie

2007-07-31T17:44:00.001+02:00

A csajom jól fest

Zene

2007-07-18T14:23:00.000+02:00

A mi világunk az, ahol
A kávéscsésze oldalához kiskanál ütődődik
Egy légy zümmögve menekülne az ablaküvegen
A vízcsap mosatlan edényekre csöpög
Egy kalapács a szög fejére üt
Száraz levél roppan a léptek
Chillis kukorica a fogak alatt
Ahol könyvek lapjai súrlódnak
Liftajtó záródik
Szemetes teteje csapódik
Egy rozsdás körhinta nyikorog
Égő tarló pattog
Tűzőgép kattog
Ahol labda falhoz pattan
Két tenyér csattan
Hegyező a ceruzát rágja
Egy egérgomb klikkel
Kés a kenyeret vágja
Két borosüveg koccan
Lábasok csörögnek
Ujj dobol az asztalon
Ahol gyűrődik az eltaposott vizes flakon
Csocsó-golyó kapuba vágódik
Egy vonat a távolban kürtöl és zakatol
Ahol a szélben egy fa elhajlik
De van egy másik
A miénk ez is
Belőlünk van és értünk, ahol
Stephane Grappelli hegedűje
És Miles Davis trombitája
Ahol Ella Fitzgerald hangja szól
Na, ezt csinálják utánunk az ufo-k! :)

Most ez jó

2007-07-09T17:49:00.000+02:00

Jó, hogy az élet hangzavara éjjelre elcsitul
S a nappali világ sivársága
Néma titkos jelenlétekbe fordul
Jó, amikor egy buli végére ketten maradunk
Talán erre vártunk mindketten
Akit nem rég félreismertem
Akiről azóta ott fészkelt bennem a kérdés
Hajnalban egy étterem sötétjében
Másnap ott felejtett utolsó vendégként
Egy kávézó leghátsó sarkában megadja a választ
Nem az, akinek hittem, inkább
Mintha egy Bécaud-dal eleven alakja lenne
Jó megtudni végre egy kicsi lánytól,
Nincs nálam fontosabb az életében,
Jó tudni, most már sosem engedem el,
Még ha majd valaki más kezét fogja sem
Jó olvasni egy alig ismert ismerőstől,
Szívesen felcsengetne néha,
Hogy kisétáljunk a szigetre együtt bámulni
Csak úgy, bele a sötétbe
Eszembe is jut, ahogy egyedül hallgatom
Gitárhúrok nyekergését a híd alól
A srác megkérdezi, mit játsszon
A „Who knows where the time goes”-t, felelem
Azt hittem megleckéztetem, de fejből tudja
Pénzt nyomok a markába, és egy percig sajnálom
Tudom, haver, nehéz a csúcsra jutni
Nagy a tülekedés a lift előtt, ami gyorsan felrepít
Hallgass rám, kövess inkább a lépcsőn
Jó, amikor szembesülök vele, gondjaim jelentéktelenek
Amikor látok egy öreget, a körút padján, mint füstölgő fadarab
Kezében baseball sapka, álmában is némi apróért nyújtja
Elképzelem, ő is, ugyanúgy, mint mindenki
Gyermekként a halhatatlanságot vette biztosra,
De már csak beletörődve hullatja könnyeit
Melyek, mint apró hullócsillagok halnak meg a kövön
Jó, amikor tizenhét év után felbukkan egy iskolás-szerelem
Hízeleg, amikor sír, ha elmondom, van valakim
És elszomorít, már másodszor találkozunk rosszkor
Jó, ha lestoppolom a rohanásomat, amikor
A járdán szembe jön, akiért évek óta rajongok,
Akinek pulóvert adtam, amikor fázott
Jó észrevétlen maradni, csak nézni angyal-lépteit
Ahogy száműzötten sétál az önámító barbárok között

És jó, ha néha jelzi a padló, amikor nyikorog: itt vagyok.

Csak várunk

2007-06-29T17:09:00.001+02:00

Állandóan.
A buszra, a postásra
Az autóban pirosról zöldre
A nagy szerelemre, vagy csak egy szexi nőre
Egy telefonra, egy e-mail-re
Csíkokra a monitoron
Egy film végére
A kedvenc új lemezére
Egy zárójelentésre, a szerencsénkre
Nyáron a hóra, télen a napra
A pincérre, a számlára
Az elszámolásra, a fizetésre
Hogy elkölthessük, ha már annyit
Várunk a pénztárnál a sorban
Aztán otthon is csak
Várjuk, hogy a kaja meg
Vagy a kávé lefőjön
A mosógép kimosson
A szomszéd megdögöljön
Az a kibaszott producer visszahívjon
Reggel az estére, este a reggelre
A munkanap végére, közben a hét végére
A nagy leértékelésekre, akciós árukra
Négyévente választásra
Fenékből, hasból néhány mínusz kilóra
Hogy végre elinduljunk és megérkezzünk
Gyerekre, hogy megfoganjon, megszülessen, felnőjön
Egy jó szóra, hogy végre ki tudd mondani
Hogy megjöjjön, akit vártál
Hogy elmenjen, akit nem vártál
Csodákra, melyek sosem jönnek el
De csak várunk, és várunk, és várunk, és várunk.

Sziluett

2007-06-23T20:09:00.000+02:00

A Lánchíd alatt a parton, kéz a kézben
Ritka este, amikor csak ujjaink fonódnak össze
Magnószalagokat fújt a szél
Ma már senki sem használ kazettát,
A szalagok mégis időről-időre felbukkannak
A fákon, a rakpart kövén, egy ereszről lógva
Ki engedi el őket pályájukra?
Egy régi emlék, az úton
Autógumikkal kivasalt békákat kerestem
Egy tó mellett laktunk, a békák vándoroltak
Sok ott végezte az aszfalton, kilapítva, kiszáradva
Vagy húsz éve nem láttam egyet sem
Hiányoznak a papírvékonyra lapított békák
A lépcsőről cikázó BKV-ladikokat bámulunk,
Megegyezünk, egyszer elhajózunk
És ki sem mozdulunk a kabinból
Hazafelé miniszoknyás fenék billeg mellettem
Feszes kis sonkácskák tipegnek apró ujjakon
Sóvár és értetlen tekintetek szemben
Látom, kinek látnak
Kandúrnak, ki bajszát nyalogatja,
Miután a kicsi verébbel jóllakott
Az elmúlt hónapom boldog, édes
Semmittevés a mennyországban
Minden reggel délután kezdődik
Az esték hajnalban érnek
Bár ennyi lenne az élet, de
Nem így találták ki
Időt kértem, lassítsunk, babu
Ha már eljött a mi napunk,
Nem szaladhat ki ilyen hamar az ablakon
Reggel ébredek, az ágy jobb fele
Üres, a fürdőben a dolgainak hűlt helye
A telefon süket, csak egy szomorú üzenet,
Ha nem akarom egészen, mennie kell,
Csak kéri, emlékezzem rá
Két nap, ezernyi gondolat, billeg a mérleg
Én hülye, megijedtem, ahogy
Vad szelídségrohamaival békémre tört
Addig ficánkoltam, míg leugrottam a horogról
Győzködtem, magyaráztam, komoly érvekkel,
Nem lehet, hogy nem nézzük együtt
Soha többé a denevér-rajt az udvaron
Végül azt mondtam, feladom
De gondoltam, soha
Még este jött egy nagy vihar,
Fákat csavart ki a szigeten
Az érzés a mellkasomban ugyanaz
Ahogy hajnalban átkelek a hídon
Tegnap felhívott, ott vár az ajtóm előtt
Békén hagytalak, ahogy kérted
Kis drámánkban mitől e nagy fordulat?
Én nem hagylak - mondta
Két óra a habokban,
Bámulom, és hallgatom
Ahogy segít hinni magamban,
Ahogy minden szava hőst farag belőlem
És elvisz olyan helyekre, ahová nem mennék
Reggel a körúton
Egy sziluett jön mögöttem, aztán utolér
A lelkem az, beérte a testemet
Tudod, néha lemarad, és nem ő beszél belőlem

Kishalász

2007-06-15T12:55:00.001+02:00

Kishalászom ravasz volt
Bedobta a horgot, ügyesen a kulcslyukon
Első látásra bekaptam, könnyen partra húzott
Meglepett, nem is fuldoklom a szárazon
Kishalászom megrémült a nagy haltól,
Szabadulni próbált, a bot végén ő vergődött,
De nem engedtem, mert nagy fogás
Kit előhúztam a sötétből, hol régóta rejtőzött
Kishalászom már büszkén, csupasz lábakkal
Szalad a napfényre, egy kézzel is megtart könnyedén
S nekem elég egy reggeli manócska-szem
Egy cicahomorítás, egy otthagyott illat a párnán, hogy tudjam,
Öreg bitang mellette sokáig nem leszek én

Idill

2007-05-06T17:54:00.000+02:00

Válasz:

Szükségem van rád
Hogy reggel suttogásoddal ébressz
Hogy ne felejtsem el, ki vagyok
Hogy darabjaimat újra összerakd
Hogy „hogy”-al ne kezdjek mondatot

Szükségem van rád
Mint árnak a gátra
Mint szögnek a puha fára
Mint gyökérnek a földre
Mint félnek egy másik félre

Szükségem van rád
Mint húsnak a bőrre
Mint zajnak a csendre
Mint füstnek a szabad égre
Mint forró éjen hideg kőre

Szükségem van rád
Hogy a tükröm jobbnak mutasson
Hogy ne magamhoz mérjem önmagam
Hogy illúzióm igazinak hasson
Hogy a „hogy”-okat örökre elhagyjam

Barátom, Lucifer

2007-05-02T17:56:00.000+02:00

Szeretek egyirányú úton az ellenkező irányba is nézni
Mindig lehet számítani egy ámokfutóra.
Szeretek új fogkrémet kipróbálni, bizakodva:
Az egyikben majd nem lesz csík.
Szeretem nézni a sült krumplit, ahogy a forró olaj-fodrok
Nyaldossák a keményítős kis testecskéket.
Szeretem mások gondját a vállamra venni
Jól megférnek az enyéim mellett.
Szeretek minden este átgyalogolni a Margit-hídon
Vigyorogni a futó csajokra és reménykedni,
Talán ma lesz kék a víz színe.
Szeretek feljárni egy bolgár lányhoz,
Mert ő a legjobb színész a városban.
Szeretem kitalálni, mi van a napszemüvegek alatt,
S közben várom, mikor tiltják be ezt a találmányt.
Szeretek bámulni a nők lábujjaira, leolvasni róluk titkaikat,
Még, ha így azt is kockáztatom, elmegyek valaki mellett az utcán,
Aki mellett nem lett volna szabad.
Szeretem Cash sorait:
„Jött régi barátom, Lucifer
Küzdött, hogy láncra verve tartson,
De átláttam trükkjein
Mind a hatszázhatvanhaton.”
Ezerszer hallgatom, mialatt elszégyellem magam nagyságán.
Szeretem hinni, hogy mostantól fogok tudni, nem vágyni nagyon semmire,
Miközben remélem, a jó dolgok majd így kerülnek utamba.
Szeretem hinni, már régen beléptem a megvilágosodottak rendjébe,
De közben nem értem, miért tud még annyi minden meglepni?
Szeretem nézni reggelente, ahogy a víz kifolyik az ujjaim közül,
Emlékeztet az elmúlt néhány évemre, jobb ébresztő nem is kell.
Szeretem nézni, ahogy az emberek bámulják egymást a mozgólépcsőn,
Minden arcon ugyanazok a kérdések:
Vajon honnan jöhet? Vajon hová mehet?
Szeretek lassan élni, ami még így is túl gyors,
Pedig már régen tudom, jobb gyorsabbnak,
Mint nagyobbnak lenni a vályú körül.
Szeretem hinni, eljön majd a pillanat,
Amikor megölel az, akitől már egyáltalán nem várom.
Szeretek lenézni a felszín alá, néha túl mélyre is,
Bármeddig bírom levegővel, de mostanában
Rossz helyeken felbukkanok fel.
Szeretem fontos döntések előtt megkérdezni magamtól:
Jobb lesz ettől az életem?
Ha a válasz „nem”, vállat vonok és köszönöm: nem.
Barátom lenihilistáz, én pedig az ő infarktusáért aggódom.
Szeretem hinni, az ember maga alakítja sorsát,
Senkinek sincs előre kiszabva semmi.
Aki kis házban születik, nem kell kis házban meghalnia.
Szeretnék egy űrutazás után arra visszaérkezni a Földre,
Hogy közben itt mindenkiben csak szeretet maradt.
Minden nap megcsókolnám a seggét annak, aki ezt el tudta érni,
Aztán ülnék összefont karral, és gyönyörködnék a világban.

"Minden gyönyörű volt, és semmi se fáj"

2007-04-12T13:15:00.000+02:00

Szomorú napra ébredtem.
Angyalaim száma eggyel nőtt.

„A legfontosabb dolog, amit a Tralfamadoron megtanultam: hogyha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogy mi például a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelni tudják, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, amely érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a Földön, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott.
Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.”

Honvéd utca 48.

2007-04-06T15:59:00.000+02:00

A főutca végén születtem a vásártér mellett
Apám a ház elé nyírfát ültetett a nagy napon
A szomszédban Ici néni lakott
Vastag szemüvege volt, szőrös anyajegy az arcán
Egész nap egy varrógépet hajtott
A zakatolás olyan természetes volt, mint a szél.
Néha kijött a varrodából, megetetni a disznókat
Ha fel akarták lökni moslékos vödörrel a kezében
Egy lapos fával verte a hátukat,
Imádtam hallgatni, ahogy a csattanások visszapattantak az ól falairól.
Húgommal az iskolából hazajövet a műhelyében vártuk szüleinket
Ici néni nem szólt egy szót sem, csak taposta a pedált,
De a legfinomabb karamellával itatott.
A másik oldalon Bandi bácsi, akit beszélni sosem láttam
Egész nap csak ivott, és mogorván tett-vett az udvarán
Egyszer átrepült egy labdám, vártam a kerítésnél
De csak felvette és besétált vele egy fészerbe.
A város legszebb udvara volt az övé,
Minták voltak gereblyézve a kert földjébe
De a fészerében száz meg száz átrepült gyereklabda.
Aztán ott volt Jusztika néni, a szotyi-árus.
Hosszú felhajtó vezetett a házához, nyolc kutya vicsorgott szabadon.
Nem csitította őket, csak nézte, ahogy szedjük a lábunkat.
Ha legyőztük félelmünket és feljutottunk a verandára,
Mosolygott, és egy plusz pohárral tett a zacskóba.
És Hege, akit óriási szemei miatt mindenki Gülünek hívott
Sosem volt munkája, mindenkinek első szóra ugrott
Fizetségként kézfogásért és egy üveg borért.
Kocsma után legtöbbször egy árokban aludt
Nagy szíve volt, az is vitte el, temetésén nem volt ott senki.
Pecsenye Pista sütödéje a vásártéren állt,
Az oldalasok, a hurkák és kolbászok mestere
Harcsabajusza füléig ért, foga egy sem volt,
Bárhol járt, zsebében egy húsvilla mindig ott lapult
Akkor is, amikor nejét más férfi ölelte
Pecsenye tucatszor szúrt mindkettőbe
Egy óra múlva már egy gerendán lógott,
Zsebében a véres villával.
Házunk mögött temető, ott volt a csősz
Az o lábú Nagy Józsi bácsi
Naplementekor kiállt a temető mögötti völgybe
Fújta tárogatóját, az emeleti ablakból hallgattam,
Mintha altatót fújna a halottaknak.
Beles, egy vidám, nagyhangú, kövér óriás
Autójába nem fért be, kerékpárját is mindig csak tolta
A Majálison egyszerre öt bográcsban főzött.
Száján hatalmas fekély kezdett nőni, idővel egészen benőtte,
Beles egyre kevesebbet tudott enni, végül teljesen elfogyott.
A „kétszerkovács” Kovács, a helyi kovács
Akinek sosem láttam a szemét
Mindig sötét védőszemüveget viselt,
Féltem bemenni hozzá, hogy megfoltozza,
Ha kilyukadt lábbal hajtható kis Moszkvicsom alja,
De egyszer patkoláskor megtanított,
Ne féljek megpaskolni a lovak tomporát.
Na és Guzi úr, akit mindenki Buzi úrnak csúfolt
Egész nap az ablakban könyökölt,
És minden arra járót élvezettel fenyegetett
Engem folyton ezzel: Tudom ki fia vagy! Megmondom apádnak!
Abban a félelemben éltem, hogy tud rólam valamit
De végül sosem mondta meg apámnak.
És Bankós, a Laca-tó őre,
Ahol minden télen, a jégen csúszkáltunk
Kijött és folyton elzavart bennünket.
Bankós még ma is őrzi a tavat
Már tudom miért, első fia ott halt meg, amikor vékony jégre szaladt.
Egy hete jártam ott, a nyírfa hatalmas a régi házunk előtt,
De az utcánk üres, a tó kiszáradt, nincs pörkölt napraforgó illat, sem tárogató-szó.

Ennyi

2007-04-02T11:10:00.001+02:00

Az a baj az egésszel, hogy az ember sosem az adott pillanatot élvezi. Tizenévesen még bármit megtehetsz, de te csak azt látod, hogy mindenki irányítani akar, sietnél felnőni, hogy ne mondhassák meg neked, mit tégy. Huszonéves korodban a szíved diktál, lázadsz minden ellen, és utálod apád slágereit. Azt hiszed, nem vesznek komolyan, ezért szeretnél minél előbb harmincas lenni, hogy hallathasd a hangodat. Amikor átléped a harmincat, megjön az eszed, és konzervatív leszel. Családot alapítasz, egyhangún robotolsz, apád slágereit hallgatod, néha elsírod magad egy film végén, és azon tűnődsz, hová tűntek az álmaid? A negyvenes éveidben elhízol, kopaszodsz, és az osztálytalálkozódon megdöbbensz, amikor a csaj, akivel a gimi udvarán csókolóztál, az unokái fényképét mutogatja. Rájössz, talán már nincs hátra ugyanannyi, mint amennyi eddig lement. Ötven után egyre nehezebben megy a lépcsőzés, egyre többet jársz orvoshoz, és nem érted, a gyerekeid utolsó szava miért mindig az: Te ezt nem értheted! Hatvan körül tervezed, hogy vidékre költözöl, jó levegőre vágysz, paradicsomot akarsz termeszteni, de nem teszed, csak állandóan beszélsz róla, miközben képes vagy öt százalék kedvezményért a város legtávolabbi piacára elmenni. Amikor elmúlsz hetven, már nem kívánod a szexet, a feleségeddel külön szobában alszotok, délután vacsoráztok, bután bámulod a tv-t, és folyton azon keseregsz, milyen ritkán hívnak a gyerekek. Nyolcvan felett minden évet ajándéknak veszel, és már a kis dolgoknak is örülsz, hogy bár alig látsz és hallasz, de nincs vizelettartási gondod, hogy bár bottal jársz ugyan, de megúsztad infarktus nélkül. Először figyeled meg, milyen táncot járnak a fák a szélben, vagy azt, hogyan csillog a napfény a folyó vizén, vagy hogy a növények zöldje a legszebb szín. Legtöbbször visszatérő gondolatod: Mennyi mindent másként tennék, de már késő, mert egy nap lehúzzák a rolót, és ennyi. De amíg nem késő, becsüljük meg a kort, amiben élünk.

A munka nemesít

2007-03-21T11:22:00.000+01:00

Van „Az ügyfél”.
Különös faj.
Néha úgy érzem magam tőlük
Mint madár a dróton
Mint könyvjelző a könyvben
Mint egy kidőlt villanypózna
Mint légy a levesben
Mint harang a toronyban
Mint folt a kövön
Mint repedés a falban
Mint érme a sínen
Mint rágógumi a pad alatt
Mint pont a mondat végén
Néha úgy érzem magam
Mint felirat egy wc falán
Mint kutyaszar a forró betonon
Mint pók a sarokban
Mint egy leégett gyufaszál
Mint egy összegyűrt papír
Mint 1-es a „bizi”-ben
Mint halálhír az újságban
Mint egér egy macskaszájban
Mint kavics az út szélén
Mint rügyek a fagyban
Néha úgy érzem magam

Is-is

2007-03-21T11:19:00.000+01:00

Mindig tudatában voltam a dolgok értékének
De azt talán még sokáig csak tanulom, mi a dolgok valódi ára.
Mindig sikerült ugyanott kijönnöm, ahol bementem
De számtalanszor nem sikerült ugyanúgy kijönnöm, ahogyan bementem.
Mindig nehezemre esett a gorombáskodás másokkal
De azokat kivéve, akiket szerettem.
Mindig jó messzire elkerültem Isten vagy bárki más útjait,
De amit sajátomnak hiszek, azon jó néhányszor megtorpanok.
Mindig elkéstem mindenhonnan,
De sosem volt órám, nem bámulom, hogyan telik az idő.
Mindig tudtam, csak én vagyok felelős a saját boldogságomért
De a beépített boldogsággyártó-gépemet örökké szétbarmoltam.
Mindig hálás voltam magamnak, hogy nincsenek olyan dolgaim,
Melyeket valójában nem is akartam,
De néha keveset tettem azokért a dolgokért, amiket valóban akartam.
Mindig vigyáztam, hogy ne tapossak más lábára,
De közben jó nagyokat estem a saját cipőfűzőmben.
Mindig hű voltam nagyapám útravalójához:
Fiam, mindig legyen tartásod!
De ki tudja, hányan akarnak majd a síromra pisálni?
Mindig azt hittem, jó helyen keresem a mennyországot
De amikor körülnéztem, csak hamis mosolyokat,
És rosszul eljátszott szerepeket találtam.
Mindig tudtam, hogyan kell beszélni a nőkkel,
De a legjobb pillanatokért mégis keményen zsebbe kellett nyúlnom.
Mindig vártam, hogy szabad legyek
De ha zuhanok, most nincs, aki elkapjon.

Kérdések

2007-03-05T12:15:00.000+01:00

Az Andrássy-n Operából hazatérők menete.
Nyugdíjasan én is az Operába fogok járni?
Szépen kiöltözve, feleséggel az oldalamon?
Csodás lenne akkorra már nyugalomba tudni magam.
Vagy az Opera-jegy árán, talán inkább
Feszes fiatal csajokkal szórakoztatom majd magam?
Csodás lenne akkora még fittnek tudni magam.
Egy részeg csöves két nőt ócsárol a metrón.
Lekurvázza őket, köpköd.
Meg kellene védenem őket?
Bármi áron szétrúgni a seggét?
De vadiúj ötvenezres szemüvegem árán is?
Tükrökkel kellene körbevenni magunkat.
A legjobb az lenne, ha minden épületet tükrök borítanának,
Sőt minden lakás falát is tükrök borítanának.
Evés, nevetés, ásítás, szarás, rejszolás, sírás közben,
Vagy a villamos után futva, vagy gyűrötten felébredve,
Vagy részegen támasztva egy bárpultot,
Vagy amikor megbántunk valakit,
Vagy piszlicsáré dolgokon mérgelődve,
Ha bármerre néznénk, és látnánk magunkat,
Talán jobban ismernénk?
A Szeráj ablakánál csodaszép lány dülöngél spiccesen,
Hagyma is jöhet, ma már nem smárolok – mondja,
Miközben nevet és a tárcájában kutat.
A törökök négyen fenik a késeiket, amilyen hosszan csak lehet,
S miközben naponta egymilliószor teszik ugyanazokat a mozdulatokat,
Most ők is mosolyognak és a nap legprecízebb gyros-át készítik.
Nekem miért ugyanígy? A jattért, amit adok?
És miért mondják: „Hajrá magyarok!”?
Tudom, az őseim törökök, de mégis furcsa.
Aztán rájövök, hát persze! Itt nőttem fel.
Kedvenc csajom elmegy a cégtől.
Minden nap kihasználtam.
Felmentem hozzá, megálltam az asztalánál,
Néhány pillanatig nem szóltunk egy szót se,
Majd elnevettük magunkat.
Nekem ez a nevetés többet ért,
Mint egy „zsíros meló, talicska pénzért”,
Hogy bölcs kollégám fogalomtárából idézzek.
Hányszor találkozunk majd ez után?
A héten felismertem egy barátnőről, hogy sosem volt igazi barát,
Rájöttem, csak képzeltem róla a tulajdonságokat, amiért rajongtam,
Valójában azoknak sosem volt a birtokában.
Fáradt voltam a társasága után, évek óta húztam magam után,
Mintha egy ólomgolyó lett volna a bokámra bilincselve.
De végre megtaláltam a kulcsot, és megszabadultam tőle.
Felemelő érzés volt kitörölni az életemből.
Vajon engem hányan töröltek ki az életükből?
Néha azon kapom magam, hogy mérgelődöm,
Amikor hajnal kettőkor érek haza.
Mintha valami belső szabálynak akarnék megfelelni:
Ha éjszaka van, be az ágyba!
Ilyenkor legtöbbször álomba olvasom magam,
És most ezt találom Bob Dylan Krónikáiban:
„Liam meg én barátok lettünk.
Éjjelente a Hudson Streeten lógtunk.”
Felmentve érzem magam, ha neki lehetett, nekem is.
Bár mostanában összefolynak a napok.
Sebaj, az egeret a monitor sarkához teszem,
Megmutatja hányadika van.

Borotvaélen

2007-02-27T13:52:00.003+01:00

Nem tudok egy helyben megülni. Nem szeretem a kitaposott ösvényt. A rövidtávú célokat szeretem. Állandóan a fejembe veszek valamit, aztán amint elérem, már lépek is tovább. Néhány éve befutottam, menő fotós lettem. Hamar sikerült, mert eladható témákat kerestem. Albumaim jelentek meg, köztük a legsikeresebb „A város két arca” címmel. Fotóimmal kétféle világot ábrázoltam. Nagy részükön részegek, csövesek, prostik, strichelő melegek, egymással verekedők mutatják a nappal barátságos város mocskos arcát, ugyanakkor képeimen megismerhető a romantikus oldala is. Egy magányos lány egy kávézóból kifelé bámulva. Szomorú gitáros egy múzeum lépcsőin. Egy férfi, amint kifestett utcai bohócként fáradtan ül egy padon, hot-dogot majszolók gyűrűjében. Egy kopasz, kövér, egyfogú öregember Superman pólóban, erkélyén könyökölve, mintha éppen azon gondolkodna, nekivágjon-e a felhőknek. Egy hómunkás a sűrű hóesésben forralt bort kortyolgat, és így tovább. Kiállításaim voltak, televízió-műsorokban szerepeltem, néhányan megismertek az utcán, partykra jártam. Híres lettem. Na, nem annyira, mint a Beatles, vagy a Stones, de egy ideig sokaknak ismerősen csengett a Henry Lee név. Miután megvolt, amit akartam, kiszálltam. Visszavedlettem hobbifotóssá. A műtermem még megvan Tribeca-ban a Harrison street egyik öntöttvas raktárházának tetőterében, de már csak akkor használom, ha egy ismerősöm szól, hogy az ismerősének, vagy annak az ismerősének kellene néhány profi portré.

•

Azóta - az igazat megvallva, már közben - egészen másfelé fordultam. Diplomát szereztem a John Jay főiskolán poligráfiából, aztán a New York Egyetemen, majd az FBI-nál tovább képeztem magam a testbeszéd tudományából és az emberi mikro-arckifejezések elemzéséből. Legtöbbször nyomozókkal dolgozom. Abból élek, hogy segítem a rendőrség munkáját. Hazugságvizsgálóként alkalmaznak. Ha a nyomozóknak szükségük van egy utolsó cseppre a pohárba, egy végső megerősítésre, engem hívnak. Beülök az üvegfal mögé egy videokamerával, felveszem a kihallgatásokat, aztán a felvételeken rámutatok a hazugság egyértelmű jeleire. A sok keresztkérdés között szépen elhelyezem azokat, melyek bizonyíthatják valaki bűnösségét vagy ártatlanságát, aztán a kérdésekre adott válaszok közben megjelenő arckifejezéseket kielemzem. Tízből kilencszer sittre juttatom a gyanúsítottakat. Persze az arány ennél rosszabb, mert tízből tíz ember hazudik. De egy jó színész mindig van.
Miután a kisujjamba mászott ez az átkozott tudás, elég lett néhány jel, hogy lássam, a legtöbb ember hazug patkány, vagy minimum nem meri a szemembe mondani az igazságot. Ami először izgalmas, érdekes szakmának tűnt, gyorsan átokká vált. Egyetlen barátom sem maradt. Egy magamnak való seggfej voltam, aki csak ránéz valakire, és folyton azt hajtogatja: Hazudik! Szinte mindenkiben percek alatt csalódtam, és gyorsan meguntam mindenkit körülöttem. Néha már az ismerkedéskor faképnél hagytam legtöbbjüket. Felálltam az asztaltól, és a szemébe mondtam bárkinek, hogy egy hazug szarházi, és leléptem.
Beletörődtem, e miatt nem fogom megtalálni a nőt sem, akivel leélném a maradék éveimet, mert sosem leszek képes elfogadni olyannak valakit, amilyen, a hazugságaival, füllentéseivel együtt. Hogy a sors kellően figyelmeztessen, nem mindenki egyforma, és, hogy egynél több esélyt mindenki megérdemel, olyasvalakit sodort az utamba, akivel akkor sem illenénk össze, ha ő lenne a világ legőszintébb embere.

•

Aznap este egy kezdő színész portfoliójához készítettem portrékat. A színészpalánta nehéz alany volt. Aggodalmasabb és piperkőcebb, mint a legtöbb sztár, akiket korábban fotóztam. Minden beállításnál százszor megkérdezte, jól tartja-e a fejét, miközben jobbnál jobb ötletekkel rukkolt elő, szerinte honnan, milyen szögből kellene fotóznom. Korábban az ilyeneket egy perc alatt kibasztam, de akkor, miközben filmet cseréltem a gépben, és azon gondolkodtam, azonnal nekiesek a srác torkának, és addig fojtogatom, amíg ki nem szorítom belőle az összes levegőt, hogy hallgasson végre el, jött egy pillanat, amikor megsajnáltam a fiút. Elképzeltem, milyen hosszú utat kell még bejárnia, és nem én akartam az első lenni, aki rögtön orra buktatja.
Mire végeztem a munkával, elfáradtam, éhes voltam, és nyűgös. Nem vágytam másra, csak pár ócska hamburgerre, kávéra, majd otthon egy üveg borra, forró fürdőre és egy Coltrane lemezre.
Tíz óra körül járt, amikor kiléptem a raktárépületből. Gyalog indultam el hazáig a Greenwich street-en, remélve, hogy az alatt a pár háztömbnyi út alatt kitisztul a fejem. Egyébként sem siettem haza, nem várt senki.

•

A Greenwich és Vestry sarkán átvágtam a gyalogátkelőn, amikor ismerőst pillantottam meg a túloldalon. Mindketten mosolyogva torpantunk meg.
- Henry!
- Hello Claire!
Claire régi ismeretség. Jól ismert grafikus, absztrakt képeket, rajzfilmeket, képregényeket rajzol, könyveket illusztrál. Ugyanannál a kiadónál voltunk, ott ismertem meg, egy céges bulin. Kedvenc nőtípusom a legjobb korban, egyel túl a harmincon. Vékony, tökéletes alak, hosszú combok, fehér bőr, egyenes, vörös haj, gyönyörű hosszúkás ujjak, az az érzéki, finom, elegáns típus, akibe az ember rögtön szerelmes lesz, akinek akkor is lehet érezni a rezgéseit, amikor az ember csak gondol rá, de ő maga ott sincs. Állandóan mosolyog, valami sejtelmes bujaság lakik benne. Van egy lefegyverző nézése, amikor tenyereit összefonja a térdén, csak hunyorít kicsit, jobb vállát picit előrebillenti, és egyik szemöldökét kissé megemeli. Ezzel hurrikánokat tudna lecsendesíteni, megáradt folyókat visszaterelni medrükbe.
- Hazafelé? - kérdezte Claire.
- Igen. Elég fárasztó napom volt. Bekapok itt valamit. Nincs kedved velem tartani?
- Itt? - mutatott Claire a közeli kis étkezőre - Kizárt. Sokáig akarok élni. Inkább gyere fel hozzám, majd én összeütök neked valamit.
Elmosolyodtam. Milliószor hallottam ezt a szöveget, amikor még nagy party-arc voltam. Ha hasonló alkalmakkor hagytam magam felcsábítani, rendszerint sosem ütöttünk össze semmit, sosem beszélgettünk jót, sosem borozgattunk a tetőn a nyári éjszakában, nem volt más, csak szex, és gyors olajra lépés. Erre akkor egyáltalán nem vágytam. És úgy egyébként sem. Talán öntelten hangzik, de megcsömörlöttem ettől. Van az az életkor, amikor ez izgalmas, amikor ez élteti csak az embert, de ezen már túl voltam. Nem vágytam újabb kalandokra, amelyekben alighogy benne voltam, már azon gondolkodtam, hogyan másszak ki belőlük. Csendre vágytam, összebújva hosszú hallgatásra, egy nő illatára, amit másnap is érzek a ruhámon.
Claire mindig is tetszett, de sosem próbálkoztam nála. Ahhoz túlságosan kedveltem, hogy együtt töltsünk egy éjszakát, aztán reggel már csak a hűlt helyemet találja maga mellett. Ha néha belegondoltam, tudtam, akár komolyabb kapcsolat is kialakulhatna közöttünk, de annak idején nem vágytam semmi komolyra, ezért a belső hang mindig azt súgta: meg se próbáld. Talán akkor este éppen ezért, mert sem ezt, sem azt nem terveztem vele, könnyen mondtam ki: - Benne vagyok.

•

Claire lakása találkozásunk helyétől ötpercnyi járásra volt Dél felé, tovább a Greenwich-en, egy öreg, de szépen rendbe hozott négyemeletes téglaház legfelső emeletén. Claire körbevezetett. Tágas, háromszobás lakás volt, nagy konyhával, nappalival, és még nagyobb dolgozószobával, az ablakból pazar kilátással a környékre. Egy grafikus lány tipikus otthona. A falakat indiai mintájú szőnyegek és Claire képei borították. Mindenfelé mécsesek, kovácsoltvas kiegészítők, óriási ülőpárnák a földön, sejtelmes világítás, a dolgai hanyagul szétszórva. Az egész egy érzékeny, kissé magába forduló, ugyanakkor szenvedélyes nő egyéniségét tükrözte.
A nappali falát is Claire egyik festménye díszítette. A képen egy jellegzetes városi vasút stilizált kocsija. Az ablakokon emberekre emlékeztető, eltorzult arcú lények néznek maguk elé egykedvűen.
- Szellemvasút a címe - közölte Claire - Minden nap ezt látom, ha vonatra szállok. Céltalanul élő, boldogtalan, átvert, kizsákmányolt, csalódott, dühös lényeket, akik valaha emberek voltak. Teli van velük a város.
Igazán tetszett a kép. Nagyon tehetségesnek tartottam Claire-t, és mindig is a tehetséghez vonzódtam leginkább. Számomra a legátlagosabb megjelenésű lány is földre szállt angyalként jelent meg, ha tehetséges volt valamiben. Claire viszont korántsem volt átlagos. Gyönyörű volt. A kép előtt állva oldalra tekintettem rá, és az az érzés fogott el, aminél nincs jobb. Ez pedig a rajongás egy nőért, annak akár csak egy kis részletéért, egy szép kézért, nyakának ívéért, egy csípőért, egy bokáért, vagy egy képességének számomra elérhetetlenségéért.
Claire betett pár lemezt a lejátszóba, Monk, Bill Evans, Jarrett, ilyeneket. Imádom egy nőben, ha egyezik az ízlésünk, vagy, ha nem is, de kitalálja, milyen zene illik a pillanathoz. Kimentünk a konyhába, Claire előkapott néhány hozzávalót, egy adag raviolit, egy csomag spenótlevelet, juhtúrót, olívát, nagyjából fél óra kellett, hogy kész legyen a spenótos juhtúrós ravioli.

•

Amíg Claire a vacsorával serénykedett, eszembe jutott, hogy csak úgy beledobáltam mindent a fotóstáskámba. Gondoltam, amíg Claire a tésztákkal van elfoglalva, rendet teszek benne. Az étkezőasztalon pakolásztam az objektíveket és a vakukat, amikor egy pillanatra Claire-re néztem, ahogy áll a konyhapult előtt és gyönyörű ujjainak finom mozdulataival összeragasztgatja a két tésztalapot. Csak bámultam, bámultam, közben bekapcsoltam a gépet és elsütöttem. Claire odakapta a fejét a vaku villanására. A legtöbben ilyenkor azt mondják: Jaj, ne! Nem szeretem, ha fényképeznek! Claire csak elmosolyodott, kicsit lehajtotta a fejét, haja előrebukott, az alól nézett vissza rám. A legszebb dolog volt, amit évek óta láttam. Újra kattintottam és megint és megint, közben Claire tudomást sem véve rólam, tovább hajtogatta a raviolikat, majd óvatosan betette őket a forrón zubogó vízbe, kortyolt a poharából, az ablakhoz lépett, bámulta a nyüzsgő fényeket. Jó néhány képet készítettem róla ott a konyhában.
- Figyelj a tésztákra, rögtön jövök - mondta, majd eltűnt az egyik szobában.
Az ajtót csak belökte maga után, ami így résnyire nyitva maradt. Nem tudtam megállni, hogy ne leskelődjek. Gyerekes dolog volt, tudom, de kínálta magát az alkalom. Figyeltem, ahogy Claire levetkőzik. Levette a nadrágját, aztán a felsőjét, melltartó egyébként sem volt rajta, végül egyetlen bugyiban állt a ruhásszekrénye előtt, és válogatni kezdett a ruhái között. Volt egy olyan érzésem, tudja, hogy nézem, ezért volt minden mozdulata megfontolt, már-már indokolatlanul elnyújtott, mindenesetre nem akartam, hogy meglásson, nem akartam tovább egyensúlyozni a borotva élén, elszúrni a szépen alakuló estét, ezért gyorsan visszamentem a konyhába.
A raviolik megfőttek, kiszedtem őket a tányérokra, töltöttem még bort a poharakba és vártam. Egyáltalán nem éreztem „az itt a nagy lehetőség”-et, a régen levegőben lógó, eddig be nem teljesült együttlétet. Láttam Claire csodás testét. És akkor mi van? Kismillió csodás nő csodás testét láttam már. Talán meg is vontam kicsit a vállam, ahogy magamban beszéltem.
Egy perc múlva nyílt az ajtó, és Claire megállt előttem. Fél combig érő fekete szoknyát vett fel, egy vékony virágmintás felsőt, ami szabadon hagyta a hátát, és egy hosszú vörös csizmát. Láttam rajta, hogy látja rajtam: Ha korábban elállt tőle a lélegzetem, akkor ehhez hozzá jött, hogy tátva maradt a szám, leesett az állam, egy hang nem jött ki a torkomon. Fantasztikus jelenség volt. A női szépség olyan megtestesítője, amiért az ember bármit feláldozna. Fél karját, a vérét, de talán még az életét is. Kicsit zavarba is jött ettől, gyorsan helyet foglalt az asztalnál.
Vacsora közben nyíltan flörtöltünk, a helyett, hogy meséltünk volna egymásnak, mi történt velünk, mióta nem találkoztunk, vagy félresikerült kapcsolatok meséivel untattuk volna egymást. Minden szavunk mögött valami szexuális utalás rejlett. Claire kacéran csipkelődött, én pedig játszottam a sármos csibészt. Ő volt Rita Hayworth, én Glenn Ford.
Amikor felálltunk az asztaltól, Claire felvette a poharát és elindul a nappali felé.
- Hozd a gépedet, lesifotós!
Claire bátran pózolt nekem, a lakás minden pontján. Teljesen felpörögtem, száznál is több képet lőttem el rá, miközben ő egyre jobban feloldódott. Lefotóztam teste minden részletét. Ahogy ujjaival végigsimít a nyakán vagy a combján, ahogy fejét lehajtva csípőre teszi a kezét, ahogy térdén táncoltatja a poharat, vagy, ahogy összekulcsolt kezeit ágyékába rejti.
Ígéretet tettem neki, hogy néhány nap alatt összeállítok egy sorozatot a legjobb képekből, majd azt hazudtam, másnap korán kell kelnem, így ideje indulnom. Persze egyáltalán nem akartam. Azt akartam, soha ne érjen véget az éjszaka, örök éj boruljon a földre, életem végéig akartam ott lenni Claire-rel.
- Maradj itt - mondta, miközben közelebb lépett hozzám.
Tartottam néhány pillanat szünetet, mintha nehéz döntést kellene hoznom.
- Rendben, de semmi szex.
- Még szép, hogy nem. Barátok vagyunk - mondta. Majd szájon csókolt - A barátok, csak csókolóznak.
Sarkon fordult és eltűnt a fürdőszobában.
Sikerült túljárnia az eszemen, nem tudtam, hogy valóban komolyan gondolja, vagy éppen azon mosolyog, hogy ezzel viccelek, mert biztosan szeretkezni fogunk.
Én tényleg komolyan gondoltam. Tisztában voltam vele, hogy Claire az a nő, akibe azonnal szerelmes tudnék lenni, ha hagynám magamat. Az este addigi része is elég volt, hogy elképzeljek egy közös életet vele. Ahhoz, hogy ettől a gondolattól sose tudjak szabadulni, egy átszeretkezett éjszaka elszakíthatatlan kapocsként tartott volna fogva. Nem mertem belekezdeni, függetlenül attól, hogy tudtam volna, vajon ő akarná-e?
Egy ideig hallgattam a tusoló hangját, elképzeltem őt meztelenül a víz alatt, és magamban fohászkodtam, azt sem tudom kinek: nehogy kiszóljon a fürdőből, hogy menjek utána. Nem tudtam volna nemet mondani. Esetleg csak annak árán, hogy meggyanúsít, már nem hatnak rám a nők. Ha tudta volna, hogy azért vigyáztam annyira minden szavamra, minden mozdulatomra, mert féltem, hogy azonnal belé szeretek…
Claire egy fehér köntösben jött ki a fürdőszobából, haja nedves volt, bőre finom illatú. Szerettem volna átölelni, kioldani köntöse csomóját, és hosszú percekig csak nézni gyönyörű testét.
- Találsz törölközőt és fogkefét a szekrényben - ébresztett fel Claire.
Gyorsan letusoltam, rendbe szedtem magam, majd követtem őt a hálóba. Lefeküdtünk.
Miközben elhelyezkedtünk, igazgattuk a párnákat és a takarókat, azt kérdeztem:
- Összebújunk?
- Ígérd meg Henry, hogy nem rontjuk el!
Értettem a szóból, és akkor esett le. Claire tényleg nem könnyű kalandért hívott fel. Évek óta nem ehhez szoktam, hát istenem, kellett egy kis idő, míg felfogtam. Örültem, mert felmentett alóla, hogy fájdalmat okozzak egy nőnek, az elsőnek, hosszú idő óta, akinek semmi szín alatt nem akartam volna.
Claire a fal felé fordult. Alig tudtam megállni, hogy át ne öleljem. Karjaimat összekulcsoltam a fejem alatt és a plafonra bámultam. Minden úgy nézett ki, mint egy normális, átlagos pár otthonában egy bármelyik hétköznapon. Vacsora, bor, beszélgetés, fürdés, egy csók, és alvás. Rájöttem, évek óta erre vágytam. Amint ezen gondolkodtam, és szépnek találtam az életet, talán mosoly is kiült az arcomra, Claire hirtelen felém fordult, fejét a mellkasomra tette és átölelt. Ezzel volt tökéletes. Fogtam a kezét, néhányszor megcsókoltam, majd elaludtunk.

•

Persze, mint mindennek, ennek is volt egy elrontója, jött a reggel, egy-két óra alvás után reggel hat körül felébredtünk. Amíg Claire után lezuhanyoztam, ő kávét készített, majd felöltözve ültünk a konyhában. Én, a hazugság inkvizítora, az őszinteség nagykövete, mindenáron igyekeztem kerülni, hogy kimondjam, ha előző este még úgy is tűnt, elkezdődött valami, világosban, és az ágyból kikelve jobban látszik a lényeg: miután kilépek az ajtón, minden folytatódik ott, mielőtt összefutottunk az utcasarkon.
- Ha tini lennék, most elveszíteném a fejemet, és beléd szeretnék - mondtam, miközben a szívem nem ezt diktálta, de az eszem ezt mondatta velem.
Claire elfordította a fejét, láttam, hogy könnybe lábad a szeme, de egy pillanat alatt erőt vett magán.
- Ugyan Henry! Csak együtt töltöttünk egy szép estét, nem kell e mögött semmilyen mély tartalmat keresni. A barátok néha együtt alszanak. A barátok, ha egyedül érzik magukat, segítenek átvészelni a másiknak egy magányos estét. Kihasználtuk egymást egy kis gyengédségért, ez minden, ami történt. Köszönöm neked, igazán a legjobbkor botlottam beléd.
Szótlanul mentünk le az utcára, majd megálltunk a ház előtt, hogy elbúcsúzzunk.
- Legközelebb, mikor?
- Tudod Henry, hogy nem lesz legközelebb.
Tudtam. Sablonkérdés volt.
- Ez egyikünk életéből sem maradhatott ki. Úgy emlékszünk majd egymásra, mint két ember, akik imádtak együtt aludni.

Megérkezett Claire taxija, megcsókoltuk egymást, majd Claire belibbent az autóba, ami egy perc alatt eltűnt.

Leléptem az első lépcsőfokról, ahol addig álltam, és elindultam haza, végig a Greenwich-en. Miközben hazafelé gyalogoltam, érvek és ellenérvek csatáztak a fejemben: Mit tegyek? Hívjam fel Claire-t, még ma? Vagy hagyjam meg ezt a szép emléket magunknak és bízzam a találkozást egy újabb véletlenre? A válaszokat keresve végül mindig ugyanoda jutottam: Nincs mit tenni, egyszerűen hülyén mutatunk egymás mellett. Én 175 magas vagyok, Claire pedig majdnem 190. Hogy menjünk így kézen fogva? Persze magasról teszek rá, mit szólnának az emberek, ráadásul gúnyos megjegyzések helyett inkább irigykednének rám, de Claire, szó szerint, nem tud felnézni rám, és ezt egy nővel nem lehet megtenni. Állandóan magammal kellene cipelnem egy sámlit, hogy meg tudjam csókolni? Vagy mindig keresnem kellene egy lépcsőt, amire felállhatok? Tudom, amit érdemes megtenni, azért érdemes szenvedni, de a társadalmi konvenciók könyörtelen behajtók. Szegjük meg a szabályokat? De akkor bűntudatunk lesz, és kimondatlanul folyton egymást hibáztatnánk, amiért belerángatta a másikat ebbe az őrültségbe. Be kellett látnom, ennek a kapcsolatnak nem lehet jövője, mi soha nem lehetünk egy pár. Akkor mik? Titkos szeretők? Hálótársak? Szeretethiány-pótlékok? Mindegy hogyan hívjuk, a vége mindig ugyanaz: takargatnunk kellene a világ elöl. Öreg vagyok én már ehhez, gondoltam, és igyekeztem megtalálni a módját, hogyan tereljem el a gondolataimat minderről. Egy ideig sikerült is, de az ember szereti magát sanyargatni, folyton felszínre hozni egy ideig sikeresen elnyomott vágyakat, emlékeztetni magát: van, amikor érdemesebb a szívre hallgatni, ezért még ma is ott van dolgozószobám falán egy kép a sorozatból, ami azon az éjszakán készült Claire lakásában. Talán egy következő közös éjszaka ígéretét hirdeti. És inspirációnak sem rossz. Lehet, hogy könyvet írok. Az lehetne a címe: Miért nincs két élete minden férfinek és nőnek?

Nincs időm

2007-02-14T12:58:00.000+01:00

Semmire sincs időm.
Nincs időm megkeresni a pontot,
Ahol az ég összeér a földdel,
És csak bámulni kicsit.
Nincs időm visszamenni a városomba
Megkeresni a padot egy parkban,
Ahonnan nagyapámmal nevettünk a világra.
Nincs időm gazdagabbnak, sikeresebbnek lenni,
Bár talán többe kerülne, mint amennyit ér.
Nincs időm megírni azt a musicalt,
Amivel mindenkit táncra perdítenék,
Majd könnyekig meghatnék.
Nincs időm beiratkozni egy tánctanfolyamra,
És nyilvánosan hülyét csinálni magamból,
De arra sincs időm, hogy felnőjek hozzá:
Az a legnagyobb hülye, aki nem táncolja át az életét.
Nincs időm a politikára, de hogy is lenne,
Ha azt a gyönyörű lányt sincs időm felhívni,
Aki szombaton kezet nyújtott, s megkérdezte:
„Ugye mi még nem ismerjük egymást?”
Nincs időm azon gondolkodni,
Az idő milyen szemét módon bánik velünk.
Nincs időm régi kapcsolatokon gondolkodni,
Melyeket rendbe hozni nincs időm,
Talán örökre itt maradnak,
Mint kitörölhetetlen tintafoltok egy régi füzetben.
Amikor reggel kimászom az ágyból
Nincs időm azon gondolkodni,
Mi az, amit attól fogva nem fogok tenni,
Csak egyet nevetni van időm,
Ha eszembe jut: azon kellene gondolkodnom,
Mi az, amit attól fogva nem fogok tenni?
Nincs időm egészségesebben élni,
Nincs időm elkezdeni futni,
Azon sincs időm gondolkodni: ki után lehetne?
Nincs időm azt kutatni, vajon hol lehet a hely,
Ahol az ember lelke sosem hal meg.
Nincs időm lemosni a bűneimet,
De ha egyszer megpróbálom,
Majd egy bárány vérében fogom.

Emlékszem

2007-01-27T14:12:00.000+01:00

Emlékszem egy öregre, másra nem is, csak összevont szemöldökére,
Vakkantó, morgó hangjára, gyanakvó tekintetére,
Két ujjának erős csípésére arcomon,
De emlékszem rá fél lábbal is, bénultam, soványan, beszéd nélkül,
Emlékszem, ahogy próbált megölelni,
De ereje már nem volt másra, csak könnyekre.
Emlékszem egy asszonyra, két fiát, majd férjét eltemette,
Gyerekként elveszített anyját még most, nyolcvan évesen is siratja.
Mára a szelleméből alig maradt valami, néha törölni kell a fenekét,
Sokszor már meg sem ismer, de emlékszem rá,
Egy hete önfeledten labdát rúgott a kutyánknak.
Emlékszem egy emberre, aki állandóan könyvek fölött könyökölt,
Emlékszem éjjel megengedte a szalonna-katonákat erős paprikával,
Emlékszem egyedül ő engedte, hogy kisgyerekként ember legyek.
Aztán emlékszem az üres kórházi ágyra, a késői látogatásra,
Emlékszem az ígéretekre, amiket végül nem tudtam átadni.
Emlékszem egy katonára, de erre még nem, mesélték:
Mínusz öt fok, bokáig érő hó, kocsink nem volt,
De már elfolyt a magzatvíz, lejárt az időm, ki akartam jönni,
Anyám jajgatva fogta a hasát, jeges hó hullott az arcába,
A katona előtte menetelt és kiadta a parancsot:
Ne nyafogj, szedd a lábad!
Emlékszem, hét éves lehettem, amikor egy hétre kórházba dugtak
Egyedül egy kórteremben, talán fertőző lehettem,
A látogatók is csak egy üvegfalon keresztül integethettek.
Emlékszem egy lányra a szomszéd szobából,
Két copfja volt, pizsamáján zsiráfok és elefántok,
Megtiltották, hogy átjárjunk egymáshoz.
Emlékszem éjjel kis sámlit tettünk a küszöbre,
Ültünk a folyosó két partján, és rajzoltunk egymás füzetébe.
Emlékszem, egy időben alig vártam, hogy megöregedjem,
Emlékszem a ma reggelre, a tegnapra, a múlt hét minden napjára,
Amikor arra emlékeztem, mikor még csak gyerek voltam anyám térdén,
Amikor még azt sem tudtam melyik oldala vajas a kenyérnek.
Emlékszem későbbről egy fekete nőre, akinek hagytam,
Hogy bolondot faragjon belőlem.
Emlékszem a levelére egy hangos helyről, Mexikóból,
Mesélte, ismeretlenekkel kell kedvesnek lennie,
Emlékszem, mennyire bánta, hogy velem a bolondját járatta.
Emlékszem, amikor egyszer csak kövér hal lettem a nagyvárosi tengerben,
Észre sem vettem, hogy könnyek árvízében lubickolom.
Emlékszem, úgy tűnt, a magány az életemből ered,
Mint szökőkút egy medencéből,
Mire leléptem egy idegennel, akiről azt hittem tökéletes,
De emlékszem, a hülye én voltam: a tökéletes.
Emlékszem magamra egy idegen nő karjaiban,
Emlékszem a ház előtt sírva könyörgő barátnőre,
Arra, ahogy hajtogatom: Menj haza! Menj haza!
Emlékszem a reggelre, otthon
Az ágy szélén ülve találom,
Egész éjjel ébren, kisírt szemekkel.
Emlékszem a kövér halból szánalmas féreg lett
A nagyváros bűzös csatornáiban.
Emlékszem, amikor próbáltam helyrehozni,
Emlékszem sétáltunk a Champs-Elysees-en,
De nem volt nálam egyetlen gyűrű sem.

És egy másik

2007-01-25T11:08:00.000+01:00

Este, premier egy moziban.
Gyönyörű kincses láda,
Kiborul és nincs benne semmi.
Mindenki kíméletes, csak én nem.
Rosszul megválasztott szavak,
De őszinték és igazak,
Később talán sokat érnek.
Képeskönyvben lett volna jó kiadni,
Gyorsan átlapozni,
De nincs az a szeszmennyiség,
Amivel ki lehetne bírni.
A rendszergazda, fél éve naphosszat dalolász,
Bemutatkozik a feleség, megértem miért:
Szerelmükben nincs kék halál.
Mellettem a srác még csak 22,
Már a haláltól retteg,
De előtte még pecázna egyet
Egy jachtról a tengeren.
Öt pezsgő és egy türelmetlen sms után vallomás:
Az ágy másik fele, ahol a csajom alszik,
Messzebb van, mint Nicaragua.
Egy régi ismerős nem ismer meg,
Miközben a pohár szélét nyalja meg.
Nagyon megváltoztam, mondja,
Hiába nyalja, emlékszem, hogy szőrös a hónalja.
A rutinos gitáros épp fodrásztól jött,
Mindenki a kezére játszik,
De másnap reggel szomorú eredmény:
Férjet megcsalós elbambulás a távolba,
Ami másnak talán csak egy strigula egy gyűjteményben.
Új lány a csapatban, a tűzzel játszik.
Már ég az ujja vége, de nem veszi észre.
Egy rövid karrier pillanatai.
A szőke időjós kilép a Tv-ből,
Belép hozzánk, megáll a levegő.
Társkereső klub az alagsorban,
Fényképek alapján elképzelt jövők.
Mindenki kapaszkodik valamibe,
Én beérem egy reggeli kefirrel, egy zeller illatával,
Egy öreg ír blues-zenész balladáival,
Ha egy gyönyörű dallam mesél szomorúságról.
Megtudok egy kis titkot, amit már régen tudok:
A hallgatag ember lőtt, és rögtön talált,
Nem Paul Newman az, ki köztünk jár.

Egy nap

2007-01-20T14:35:00.000+01:00

Tánc a végzettel,
Az új kéz mindig jobb.
Ezernyi köpés az utcákon,
Soha véget nem érő akadálypálya.
Szülinapi torta, kivillanó cicik.
Piercing a köldökben,
Motoros a naplementében.
James Stewart és a 73-as Winchester
Török gyros-os argentin TV-t néz,
Csak, hogy beszéljen hozzá valaki.
Meglepő búcsúzás: Legyen könnyű éjszakád!
Kábeldzsungel, ezernyi „in” és „out”,
És csak szaporodik.
Szerelemből élettárs, élettársból barát.
Van, aki mások cipőjét járatja be,
De kiderül, a főnöknek is van főnöke.
Kövér rigók bámulnak be a stúdió ablakán,
És egyre többen.
Rocky Balboa visszatér,
De még a Kirill sem fújja el.
A szőr csak nő, megállíthatatlan,
Ám a Mona Lisá-n nincs szemöldök.
Egy meggondolatlan „Delete”,
Agyfagyás a fagyitól.
Anyám felhív, de lerázom „mert dolgozom”
Még abban a percben megbánom.
Már csak Barry Manilow hiányzott,
Talán öregszem.
Nem kell „B” terv,
Mert, ha van, könnyen adjuk érte az „A”-t.
A lélek gyilkosai nyakkendőt hordanak,
És másnap meghazudtolják előző napi önmagukat.

A jövő emléke

2007-01-09T22:36:00.000+01:00

Ma, amikor 3845. januárját írjuk, ugyanolyan lehetetlen elképzelnünk a kétezres évek emberének életét, mint az akkoriaknak az időszámításunk előtti időket. Vannak dokumentumok, leletek, tudósok elképzelései, de istenigazából ugyanolyan képtelenség felfogni, milyen volt mamutra vadászni, mint azt: vajon az volt-e jobb, amikor az emberek még rúgkapáló kis csecsemőként jöttek világra, vagy az, ami ma természetes, amikor idősen és betegen jöjjenek világra, majd fokozatosan visszafiatalodva elbutulnak, végül elfogynak.

Az eltelt évszázadok során a négy újabb világháború, az állatok kihalása, az évszakok eltűnése mellett a leglényegesebb változás az emberek genetikai állományában következett be. Az utódok öregen, a szülőktől örökölt tulajdonságoktól függően hatvan és nyolcvan év közötti korral jönnek világra. A nők kilenc hónap helyett három hónapig hordják magzatukat. Az anyák ez alatt az idő alatt helyhez kötöttek, mivel méhük a testükön kívül kezd el növekedni, hogyan is férne el bennük egy ugyanakkora felnőtt test, mint ők maguk. A méh még ma is köldökzsinórral csatlakozik hozzájuk, és a régi szokás máig fent maradt, az apának felejthetetlen pillanat, amikor elvághatja. A felnőtt megszületése kevésbé fájdalmas folyamat, mint amikor a nők még kínoktól gyötörve, erőlködve szülték meg gyermeküket. A felnőtt, mivel öntudata és cselekvőképessége birtokában van, egyszerűen felszakítja a méh falát belülről, és kilép belőle. Az a várakozás sem kopott ki az emberekből: vajon mi lesz az első szava a felnőttnek, de erre nem kell majd’ egy évet várni, mint régen, ma már azonnal, a méhből való kilépés első pillanatában megszólal a felnőtt. Ez az első néhány mondat lenyomata a szülők személyiségének. Ha az újszülött felnőtt azt mondja a szüleinek: „Szia anya! Szia apa! Szeretlek benneteket.”, akkor sejthetik, nem lesz sok gond a felnőttel, és amikor majd ők maguk elérik a gyerekkort, számíthatnak rá, hogy az addig harmincassá visszafiatalodott felnőtt nagy valószínűséggel majd boldog gyermekkorral örvendezteti meg őket. Ha az első mondat valami olyasmi: „Mér’ nem hoztá sört, ha tuttad, hogy e’fogyott, a kurva életbe?”, akkor a szülő minden bizonnyal nehéz feladat előtt áll.

Nagy előnye ennek a fordított születésnek, hogy a szülők azonnal szembesülhetnek utóduk egyéniségének legfőbb jellemzőivel, nem kell vesződniük vele, mint egykor, amikor még öntudatlan, gügyögő csecsemőkből kellett embert faragniuk, ami rengeteg odafigyelést, energiát, türelmet igényelt. Annak idején sokan fel is adták út közben, lemondtak az élményről, hogy általuk épüljön fel a gyerek személyisége, miattuk legyen napról napra több és több, magára hagyták, boldoguljon, ahogy tud.

Jó

2007-01-05T12:26:00.000+01:00

Jó, hogy végre hideg lett a tél
Jó a green label, jó Tom Waits, jó Cash
Jó az elkeseredett szomorúság
Jó, ha fáj, amikor szerelmeseket látok
Jó, hogy nincs TV-m
Jó a gyorskaja, az üres hűtő
Jó a fájdalomból született lustaság
Jó az ágyat nyitva hagyni egy hétig
Jó az éjszakai meló, jó nem sietni haza
Jó egy régi film hajnal egykor, „Az élet csodaszép”
Jó a félszemű macska az udvaron, szájában egy verébbel
Jó egyedül levest főzni és rájönni, nincs merőkanalam
Jó szembenézni önmagammal és elfogadni annak, aki vagyok,
Jó nem siránkozni azon, aki nem vagyok
Jó, ha régi fotót találok egy könyvben, tíz éves vallomással:
„sose kételkedj, vajon szeretlek-e?”
Jó kinevetni lányokat, akik elköszönnek a telefonba: sziasziaszia
Jó hallani a galambokat, ahogy búgják: hm hmmmmm hm, hm hmmmmm hm
Meg-ölték sze-gény-két, Meg-ölték sze-gény-két
Jó, ahogy kiesik néhány perc, a parkettát bámulva,
miközben a kiömlött gyertyaviaszt kapargatom róla
Jó, hogy süket a telefon, jó, hogy senki sem kérdez
Jó kitörölni ismerősöket, akik nem is ismernek
Jó láthatatlanként élni
Jó megváltozni, amikor nem akarok megváltozni
Jó az idegenek kedvessége
Jó hajnal kettőkor a villamossíneken, amikor eltűnik a világ
Jó beleolvasni az emberek képregény-felhőcskéibe
Jó érméket dobálni, és várni, aznap éppen melyik felére esik

Ijesztő

2006-12-06T08:29:00.000+01:00

Azt hiszem, az egyik legijesztőbb dolog a világon, ha pontosan ismered a célodat, de gőzöd sincs, hogyan érd el. Ennél csak az lehet ijesztőbb, ha világosan látod a célt, azt is tudod, hogyan jutsz el oda, de halvány sejtelmed sincs, ki leszel, mire odaérsz.

Tir Na Nog

2006-12-05T00:56:00.001+01:00

Tir Na Nog a kelta mitológia szerint az örök fiatalság földje, az időtlenség birodalma. A tündérek boldog otthona, ahol örökké süt a nap, a levelek soha nem hullnak le a fákról, a virágok egész évben virágoznak, és mérföldes távolságból illatoznak. Tir Na Nog-ban mindenki fiatal és boldog. Az emberek egész nap mulatnak, kristálypoharakból isznak, arany tányérokról esznek, naphosszat énekekkel és táncokkal szórakoztatják egymást, a gyerekeknek csodálatos történeteket mesélnek. Ám mindennek ára van. Tir Na Nog-ban háromszor gyorsabban telik az idő. Aki az örök fiatalság földjéről visszatér a hétköznapi világba, drágán fizet: szerettei közül már egy sem él, majd hamarosan porrá omlik ő maga is. Talán megválaszolhatatlan kérdés: Mindent és mindenkit hátrahagyva átlépni az örök fiatalság földjére, vagy az élet összes megpróbáltatásával, de szeretteinkkel együtt élni?